Azok vagyunk, amit újra és újra teszünk

Márta ott nőtt fel, ott tanult, Eszéken szerzett tanítói diplomát. Először a drávaszögi Kórógyon tanított szerb-horvát gyerekeket magyarul, majd éveken át a Vajdaságban szerbeket szerbül, abban a reményben, hogy egyszer talán módja lesz magyar gyerekeket magyarul tanítani.

A soknemzetiségű valamikori Jugoszláviában a magyar közösség szabadon használhatta anyanyelvét, kulturális hagyományainak őrzésére sok, itthon is ismert egyesület, művészeti csoport létezett. Márta aktív résztvevője volt a magyar táncok és népdalok fennmaradását, átadását feladatának tekintő amatőr művészeti mozgalomnak, a Horvátországi Magyarok Szövetsége Központi Táncegyüttesének. Művészi adottságait anyai ágon örökölte, a családban több zenei tehetség is volt. Már egészen kisgyermek kora óta szereti és műveli a magyar néptáncot. Később, középiskolásként magyar költők verseiből összeállított irodalmi műsorokban szerepelt a magyar lakta kistelepüléseken, tudva azt, hogy a nemzeti tudat nem önmagától él tovább. Csak ha vannak olyan emberek, akik azt szívügyüknek tekintik, csak akkor, ha valaki nem sajnálja az idejét, hogy közüggyé és közkinccsé tegye az ősi dallamokat, tánclépéseket.

Vesse sorsa bárhová, addig perdül-fordul, amíg kialakul valami, ami addig nem volt Fotó: Zsedrovits Enikő

Aki hallott már határainkon kívül élő magyarokat beszélni, az tapasztalhatta, hogyan vegyül össze beszédjükben a magyar a másik nyelvvel, milyen sok olyan kifejezést használnak, amit mi itthon másképp mondunk, esetleg már nem vagy nem úgy használunk. Ma is gyönyörködve idézi fel azt az archaikus, helyenként a szerbből kölcsönzött, magyarosított szókincset, amit az ott élőktől hallott. Mi itt, az anyaországban meg sem értenénk az ott használt kifejezések, népies mondások jó részét, de Márta, aki sok évet töltött az ott élők között, jól érti őket. S nem csak a nyelvüket! Az életfelfogásukat, a szokásaikban meglévő másságot is.

Felbecsülhetetlenül értékes szolgálatot tesznek azok, akik a nyelv és a kultúra eszközével építenek hidakat, mert megadatott nekik, hogy többféle nyelvet és kultúrát ismerjenek, és ezt arra használják, hogy összekössék egymással az embereket. Márta a Vajdaságban élte át a délszláv háború időszakát, közben a Horvátországban maradt családjáért, barátaiért aggódott. Tudja, milyen az, amikor egymásra támadnak az addig egymás mellett békében élők. Szerencsére, nem a háborús vidéken laktak akkoriban, de az biztos, hogy soha sem fogja elfelejteni Vukovár ostromának félelmetes, távoli hangjait. Férje éppen a kórházba vitte, hogy megszülje kisebbik gyermekét. Csatazajt sohasem hallunk szívesen, de szülés előtt még rettenetesebb félelemmel tölti el az embert. Nem sokkal később Magyarországra költöztek, előbb Dunavecsére, majd Szalkszentmártonba. Fiait itt már biztonságban tudta. Sokáig a szalki iskolában dolgozott, 14 évig igazgatója is volt, de a táncot és az éneklést nem hagyta abba. Énekel, ha jókedve van, ha házimunkát végez, és dallal űzi el a rossz hangulatot is. Ma Dunaújvárosban, a Szilágyiban tanít éneket és táncot, és tagintézmény-vezetői munkakört tölt be. Van feladata bőven!

Egyszer csak eszébe jutott, hogy szülőföldje és az itteniek között is lehetne kapcsolatot építeni, s nekiállt egy szerb- horvát nyelvszakkör megalakításának. Azt gondolta, itt is vannak szerb-horvátok, akiknek éppúgy elvész a identitásuk, az anyaországi kötődésük, mint amitől a külhoni magyarokat féltjük. Elindult tizenöt sráccal, ám nem lehetett megállni a nyelvtanulásnál! Mesélni kellett nekik az ottani életről, a szokásokról, az emberekről. Tavasszal kirándulást terveznek Zomborba, Újvidékre, Szabadkára. Izgalmas lesz közvetlen közelből megismerni mindazt, amiről a tanárnő beszélt. Talán még a nyelvtudást is használhatják majd. Márta már csak ilyen! Összekötő kapocs kultúrák, emberek között. Vesse a jó sors bárhová, addig perdül, addig fordul, amíg környezete megmozdul, s kialakul valami, ami addig nem volt.

Arisztotelész már régen megmondta: Azok vagyunk, amit újra és újra teszünk. A kiválóság nem egy tett, hanem egy szokás.