Rendkívüli varázsa nem kopott

A fafaragó népi iparművészt ugyanis arra kérte a klubvezető Németh Lajosné, hogy beszéljen a terembelső megszületéséről, az alkotások műfaji jellegzetességéről és motívumkincséről. Mert érteni is akarják mindazt a szépséget, amit eddig csak befogadtak, éreztek.

A kép jobb szélén Csepeli István, körülötte a városháza dísztermében vendégül látott nyugdíjasklub tagjai

Ezt a dísztermet 1992 óta használja a város, de rendkívüli szépsége nem kopott. Mert aki belép, az ajtóban megállásra kényszerül az élménytől. Valami csoda fogadja. Ünnepélyesség és harmónia. Olyan, mintha a festett kazettás erdélyi, ormánsági vagy szatmári református templomba lépne az ember. Bennük van a múlt, s mégis a jelen emberéé, mert minket szólít meg. Csepeli István közvetlen hangú, élvezetes, mégis mély kultúrtörténeti órát tartott a klub tagjainak. Nemcsak arról mesélt, hogyan készülődött benne valami erre a megbízásra már jóval korábban, amikor az ormánsági templomokat járva motívumokat gyűjtött, rajzolt. Arról is, miként állt benne össze harmonikus egésszé a többféle funkciójú terem belsőépítészeti megoldása. Három elem kapcsolódik itt egybe: a festett kazettás mennyezet, amelynek virágmotívumai ismétlődnek a bútorokon; az óriási központi szerkezetes műalkotás, amely mint egy mitikus alak - ősanya, isten avagy angyal óvja-védi avagy megáldja a jelenlévőket; valamint a magyar múlt jelentős történelmi személyiségeit megörökítő spanyolozott táblaképek. Mindegyikben ott van valami lényeges a magyar múltból, egy-egy beszédes motívum őstörténetünkből, a honfoglalás korából, a kereszténységből, sőt a reformáció idejéből is. A székeken látható nyíló tulipánnak, vagy a lámpatartók madárformájának is üzenete van, mint a magyar népművészet bármely területén minden mozzanatnak. A kazetták díszítései nem öncélúak, a motívumok egy írás nélküli világról szólnak - mondta az alkotó, miközben a klubtagok vizsgálgatták a mennyezetet, amely virágos mezőként feszült a fejük fölött.

Csepeli István e munkájában is kultúránk gyökereire épített. Hol a régészeti leletek motívumait faragta meg fában, hol a 17-18. századi festőasztalosok nyomdokain járt, amikor létrehozta ezt a terembelsőt, amely zsűrizett, s a magyar állam által védett műtárgy lett. Erre büszkék lehetnek a földváriak.

A klubtagok nemcsak passzív hallgatói voltak az előadásnak. Ők is megosztották az alkotóval a teremhez kapcsolódó élményeiket, de kíváncsiak voltak a festett kazettás mennyezet elkészítésének titkaira, az alkotói folyamatra is. S mivel a munkában részt vett annak idején a Csepeli család apraja-nagyja, a közös munkálkodás mikéntjére és a fafaragás továbbörökítésére is rákérdeztek.

Ahogy több mint két évtizede a terem átadása után a helyi lap főszerkesztője, Bankó András is kiemelte: a terem hangulatában mintha egy profán szentély öltene testet. A főfalon lévő és a tükörben megduplázott dombormű az öröm emberi szimbólumaival ajándékoz meg minket.

Ezt a rendkívüli klubdélutánt is ajándékként élhette meg mindenki.

A dunaföldvári Őszi alkony Nyugdíjasklub tagjai szokatlan helyszínen tartották összejövetelüket: a városháza dísztermében. Nem önkormányzati ülésre, nem is esküvőre vagy fogadásra mentek, hanem a szép terem festett kazettás mennyezetének és a belsőépítészeti-képzőművészeti tárgyainak a megálmodója és létrehozója, Csepeli István várta őket.