Tanóra tízpercben

2017 az osztrák-magyar kiegyezés 150. évfordulója

2017. február 04., 09:45 szerző: Németh András
komment
Büszkék vagyunk arra, hogy az 1867 után viharosan kibontakozott a magyar kapitalizmus, s Pest, Buda, Óbuda egyesülésből született Budapest szinte pillanatok alatt Béccsel versengő világváros lett. De korántsem volt rendben minden. Sőt!
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Erről nagy költőink versei beszélnek. Például Arany János Híd-avatás című balladája.

Egy fiú, aki kártyán elvesztette mindenét, éjszaka az aznap felavatott Margit hídra megy, s míg néz a visszás csillagokba, látomása támad. A folyó öngyilkosai kikelnek a habokból, és megismétlik halálugrásukat. A forgatag a fiút is magával ragadja. Mindegyik öngyilkos a kibontakozó kapitalizmus, a pénz- és élvezetvágy s az erkölcsi romlás áldozata. Riasztó a kontraszt a híd jelképezte gazdasági teljesítmény és az emberi értékek pusztulása között. Arany megrendítő balladájában azt a törvényszerűséget világítja meg, melyet a kor közgazdásza így fejezett ki: „Az emberi nem képességeinek kifejlődése emberi egyedek s emberi osztályok többségének rovására megy végbe.” A tudós gondolatát költői képpel is kifejezte: „A haladás hasonlít ahhoz a pogány kori bálványhoz, aki a megöltek koponyájából issza a nektárt.” Rádöbbenés ez arra, hogy a fejlődés tragikusan ellentmondásos.

Arany János a kiegyezés tényéről, melyről manapság - Kossuth kritikájáról és jóslatáról teljesen megfeledkezve - lelkesen szokás beszélni, így ír A régi panasz című versében:

Hogy reméltünk!

s mint csalódánk!

És magunkban

mekkorát!...

Mennyi seprő

a pezsgésben,

S mily kevés bor!...

Volt elég,

Kit nagy honszerelme

vonzott

Megragadni minden

koncot,

Nehogy más elkapja

még.

Ady Endre sem látott sok jót 67-ben. Kétféle velszi bárdok című költeménye a bizonyíték:

A fátyol borult,

az asztal terült,

Örült az úr-rend

a Deáki tettnek…

Piros borával megint

itatott

Vármegye bálján

jókedvü alispán,

Mindenki támadt, élt

és szabadult,

Csak a plebs maradt

egyedül a listán…

Egy emberöltőn folyt

a dáridó

S ékes meséje Toldi

hűségének,

Soha egy riasztó,

becsületes,

Egy szabadító vagy

keserü ének.

A régi panasz című versének utolsó strófájában okkal írta Arany:

Vagy nekünk már így is,

úgy is

Minden módon veszni

kell?

Egy világ hogy ránk

omoljon?

Kül-erőszak
elsodorjon?...

Vagy itt-benn rohadni

el?

Ez az aggodalom megvalósult, ránk omlott kétszer is a világ, hazánkból csak egyharmad maradt meg, s azt máig emészti a belső rothadás. Ugye világos, mi a teendőnk?

Németh András

2017. február 04., 09:45 szerző: Németh András

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...