2017.02.03. 16:45
2017 az osztrák-magyar kiegyezés 150. évfordulója
Büszkék vagyunk arra, hogy az 1867 után viharosan kibontakozott a magyar kapitalizmus, s Pest, Buda, Óbuda egyesülésből született Budapest szinte pillanatok alatt Béccsel versengő világváros lett. De korántsem volt rendben minden. Sőt!
Erről nagy költőink versei beszélnek. Például Arany János Híd-avatás című balladája.
Egy fiú, aki kártyán elvesztette mindenét, éjszaka az aznap felavatott Margit hídra megy, s míg néz a visszás csillagokba, látomása támad. A folyó öngyilkosai kikelnek a habokból, és megismétlik halálugrásukat. A forgatag a fiút is magával ragadja. Mindegyik öngyilkos a kibontakozó kapitalizmus, a pénz- és élvezetvágy s az erkölcsi romlás áldozata. Riasztó a kontraszt a híd jelképezte gazdasági teljesítmény és az emberi értékek pusztulása között. Arany megrendítő balladájában azt a törvényszerűséget világítja meg, melyet a kor közgazdásza így fejezett ki: Az emberi nem képességeinek kifejlődése emberi egyedek s emberi osztályok többségének rovására megy végbe. A tudós gondolatát költői képpel is kifejezte: A haladás hasonlít ahhoz a pogány kori bálványhoz, aki a megöltek koponyájából issza a nektárt. Rádöbbenés ez arra, hogy a fejlődés tragikusan ellentmondásos.
Arany János a kiegyezés tényéről, melyről manapság - Kossuth kritikájáról és jóslatáról teljesen megfeledkezve - lelkesen szokás beszélni, így ír A régi panasz című versében:
Hogy reméltünk!
s mint csalódánk!
És magunkban
mekkorát!...
Mennyi seprő
a pezsgésben,
S mily kevés bor!...
Volt elég,
Kit nagy honszerelme
vonzott
Megragadni minden
koncot,
Nehogy más elkapja
még.
Ady Endre sem látott sok jót 67-ben. Kétféle velszi bárdok című költeménye a bizonyíték:
A fátyol borult,
az asztal terült,
Örült az úr-rend
a Deáki tettnek
Piros borával megint
itatott
Vármegye bálján
jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt
és szabadult,
Csak a plebs maradt
egyedül a listán
Egy emberöltőn folyt
a dáridó
S ékes meséje Toldi
hűségének,
Soha egy riasztó,
becsületes,
Egy szabadító vagy
keserü ének.
A régi panasz című versének utolsó strófájában okkal írta Arany:
Vagy nekünk már így is,
úgy is
Minden módon veszni
kell?
Egy világ hogy ránk
omoljon?
Kül-erőszak
elsodorjon?...
Vagy itt-benn rohadni
el?
Ez az aggodalom megvalósult, ránk omlott kétszer is a világ, hazánkból csak egyharmad maradt meg, s azt máig emészti a belső rothadás. Ugye világos, mi a teendőnk?