Tanóra tíz percben

Nem a praktikus ügyeket, a hétköznapok kínos kérdéseit, mondjuk azt, miképpen jövünk ki a fizetésből, kitől kérjünk kölcsön a hónap végén, s aztán hogyan adjuk majd vissza, hanem a legfontosabbakat, hogy miért élünk, van-e értelme a létezésünknek?

Erről Hankiss Elemér, az általam igen becsült ízig-vérig humanista tudós egy egész könyvet írt (A Nincsből a Van felé). Óriási tudásanyagot mozgatva rengeteg utalással, sok-sok lábjegyzettel járja körül újra meg újra a témát, s végül oda jut, lehet, hogy a Semmiből jövünk és a Semmibe távozunk. Leejtettem a könyvet, és csak hápogtam. Rémülten bámultam a kozmikus ürességbe.

Eszembe jutott Örkény egyik egypercese. Ennek a főhőse egy portás, aki reggeltől estig azzal foglalkozik, hogy eligazítja a hivatalba érkezőket, mit s hol lehet elintézni. Egyik délután elege lesz mindenből, s egy kedves idős hölgy kérdésére ingerülten azt válaszolja: jövünk a büdös nagy semmiből, és megyünk a büdös nagy semmibe. Milyen érdekes: a hétköznapi tapasztalat és a tudományos elemzés végül ugyanazt mondja: lehet, hogy nincs értelme az életünknek.

Én azt mondom: van. Az a dolgunk, hogy valósítsuk meg önnön tökéletességünket, és segítsünk másoknak is abban, hogy ugyanezt megtehessék. Kedvenc filozófusom, Arisztotelész, akinek a szellemével a leginkább szeretek beszélgetni, azt állítja, hogy minden létezőben keletkezése pillanatától ott van az a cél, amit meg kell valósítania, és adva van hozzá az az erő is, amely által ezt képes megcselekedni. Ő ezt entelekheia-nak hívja. Igen, ez működik bennünk. Persze a körülmények mindezt tönkretehetik, akadályozhatják, sőt el is lehetetleníthetik. Magát a létezőt el is elpusztíthatják. De törekednünk kell mindenképpen, hogy azzá legyünk, amivé lennünk kell. Akaratunk, amíg lélegzünk, nem mondhat le erről. Kudarc esetén azzal vigasztalódhatunk, bár egyszeri a létünk, különös módon mégis sokszor megtörténik, mert ami létrehozott és megformált bennünket, az halhatatlan.

Lett, mivel hogy lehetett,

s nincs, mert régen /

sem volt,

ez a levés a létünk,

e hol volt, hol nem volt.

Az, ami volt, visszatér

más alakban, máshogy,

végül nem is hasonlít,

tán majd önmagához.

Emberek vagyunk, a sorsunk tragikus. Az értékpusztulás, halálunk elkerülhetetlen. De nem mindegy, hogy egy tragédia vagy egy tragikomédia főszereplője voltunk-e.

Nem véletlen, hogy az ember olyan sokat foglalkozik Istennel. Imádja, dicsőíti, térdepel és csúszik-mászik előtte, rimánkodik hozzá. Csakhogy az Isten nem valaki más, Isten az ember. Hiszen az emberi lény csak ezért teremtetett, mert az Úr csak és csakis a teremtményben, a kreatúrában pillanthatja meg önmagát. S mondjam, hogy nem érdemes megszületni? A teremtő a teremtmény által van, feltételezik egymást, mint az élet és a halál, egymás okai és okozatai, egymásban léteznek csupán, dialektikus egységet alkotnak. Ez az egység a világ, amely két helyen van, odakint és a tudatunkban.