2016.12.30. 16:20
Tanóratíz percben
Azért tagoljuk az időt, nehogy megőrüljünk vad folyamatától. Nem emlékszem, kitől származik ez az idézet, de igaz, s a megfogalmazás túlzása igen hatásos.
Nem véletlenül jutott eszembe most, amikor készülünk átmenni az óévből az újba. Szilveszter van. Egy régi négysoros versem jár a fejemben. Meg akar szólalni. Hát tegye!
Fordul az idő, az /
óévből az újba,
rabkocsi gördül így /
nagyot csikordulva,
árkos, zötykös úton, vak /
sötétbe veszve,
véres pirkadatba, ki /
a vesztőhelyre.
Ezerkilencszázkilencvenötben írtam. A riadalmam azóta csitult, a bajsejtelmem enyhült, de kiiktathatatlanul bennem maradt az emlék.
A rendszerváltáskor váratlanul, felkészületlenül, rettenetesen rossz állapotban kerültünk a kapitalizmus világába, s döbbenten tapasztaltuk meg Madách Imre igazságát: kutyáknak harca ez egy konc felett. Az erkölcsi megrettenés mellett a teljes kiszolgáltatottságot is át kellett élnünk, s mi is riadtan kérdeztük a költővel: Mi verseny az, hol mezítelen áll a kardos ellenében? Hogyan fejlődjünk, hogyan maradjunk meg egyáltalán így a ravasz és a kíméletlen érdekérvényesítés dzsungelében? Meg nem állom, hogy ide ne idézzem a Kossuth-díjas kortárs írónk, Spiró György rólunk szóló meghökkentő megállapítását: Újra meg újra lemaradunk, s lemaradásunkat újra meg újra tevőlegesen tartósítja a fejlett Nyugat.
Lehajtom a fejem. Szégyenkezem. Nem miattunk. Miattuk. Helyettük. Ötvenhatért is csak puszta szólamokkal fizettek. Ha beruháznak nálunk vagy bővítik létesítményeiket, jelentős, vissza nem térítendő támogatást ad nekik a magyar állam. Kapunk érte részvényt? Ugyan! Nem vagyunk egyenrangúak. Van ipar itt, de az nem magyar, csak magyarországi. Adós- és bérrabszolgává lett az egykori - Arany Jánost idézem - büszke, harcos, kalandor nép. De félre most gond és gondolat! Év vége van. Mulassunk!
Durrognak a pezsgők, visítoznak a féktelen jókedv papírtrombitái. S közben szinte észrevétlenül áttűnünk az óévből az újba, a múltból a jövőbe, az innenből az odaátba. Így, mámorosan, Kharón ladikja sem oly ijesztő.
Hogyan viseljük el a másnaposságot s az elmúlás tudatát? Erről is van egy aktuális költeményem:
Újévi vers Atellának
Áttrombitáltuk magunkat,/
barátom,
a tovatűnő óévből az /
újba.
A tülkölő horkolásból /
kikeltünk,
és máris bor csurog a /
poharunkba.
Tölts újra hát, s igyál /
tovább velem,
Omar Khajjám bölcs /
tanácsát kövessük!
A jóféle bor még /
jobb lesz, ha vénül.
Miért is lenne baj az, /
hogy öregszünk?
A múlt már nincsen, /
a jövő meg nincs még,
arany gyönyör csak /
csakis most terem.
Egyetlenegy tündöklő /
pillanatnál
kevesebb az egész /
történelem.