Tanóratíz percben - Mi lesz a lelkünkkel?

Repülőgéppel jött, s égig kurjantott lelkesedéssel köszöntötte a magyar gyereksereg. Hatalmas, mellét verő műanyag szakállat és sokdioptriás szemüveget visel. Ebben a velejéig hamis, romlott világban ő az etalon.

Persze, mi most advent idejében nem vele akarunk találkozni, felejtsük is el a giccsmikulást. Hiszen arra várunk, hogy szorongó szívünkben megszülessen a remény, és isteni kisdedként ránk mosolyogjon a barmok melengette jászolból a kétezer éves Krisztus-legenda.

Véges a létünk, tragikus a sorsunk. Úgy vergődünk a valóság vak mély gödrében, mint a csapdába esett vadállat a rémületben. Kiszolgáltatottak, tehetetlenek, kétségbeesettek vagyunk, és csak a hit, a kreatív képzelet s a misztikus átélés segítségével nyerhetjük vissza cselekvőképességünket, életerőnket. Enélkül elvesznénk. Szükségünk van a Messiásra. Aki egy kis rész csak a végtelenségben, mint mi, de tartalmazza az isteni egészet, helyettesíti, képviseli azt, s kifejezi annak rejtett, titkos lényegét. Ő a testet öltött ige! Ige, tehát jelentése van, mély és sokértelmű. Metafora, jelkép ő, létünk ideáját és ideálját testesíti meg. Így és csak így kell rá tekintenünk, s fel fog emelni minket ez a tekintet. De hadd mondja tovább a gondolatot a vers:

A Szentlélek által fogant

az Úristen fia,

világra szülte kínok közt

anyja, Szűz Mária.

Kiszenvedett a kereszten,

föltámadt, mennybeszállt,

azért, hogy mi, kik /

rettegünk,

túléljük a halált.

Ne szépítsük! Fogyasztóautomaták, munkarobotok vagyunk.

De mi lesz a lelkünkkel? Mert van, igenis van! Ha majd felmagasodik szobánk mennyezetéig az Ünnep, ha majd kigyúlnak a fények a fenyőfán, ha majd úgy nézünk a Mennyből az angyal hangulatában szeretteinkre, hogy meglátjuk egymásban önmagunkat, akkor igen, akkor majd megszületik és felsír a kisded, mi meg elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy érdemes, mert tudjuk, hogy van tovább, mert tudjuk: a sír bölcső, a keresztfa mennybemenetel.

Hogy is mondja a Biblia? Az Úr saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Tehát ő a mi metaforánk. Mi vagyunk ott a keresztfán, mi támadunk fel a halálból, mi emelkedünk a mennybe, nekünk nyílik meg az örökkévalóság. A várakozás ünnepi izgalmában verssel szólítom meg az Atyaistent, s némi szemrehányást téve a Fiúistent dicsőítem előtte:

Hagyod meghalni Őt. /

De újra él majd,

a mennybe megy, és ott

uralkodik,

a trónodra ül, helyedre, /

Uram,

lenéz reánk és elmosolyodik.

Remélem, hogy egyszer a mögötte levő láthatatlant is meglátom majd, s átélem azt a megrendítő víziót, amelyről az Isteni színjáték szerzője, az olasz Dante így ír:

S láttam mélyében /

három-egybe gyűlni,

szeretettel kapcsolva egy /

tömeggé,

mi ittlenn szerte szokott /

elegyülni;

szubsztanciát és /

akcidenset eggyé

és habitust, /

egy-fénynek, egy-valónak

lehelve, mondom, elemmé /

s eleggyé

Csüggedtem volna, /

lankadt képzelettel,

de folyton-gyors /

kerékként forgatott

vágyat és célt bennem /

a Szeretet, mely

mozgat napot és /

minden csillagot.

Ezt az élményt ajándékozza nekünk a karácsony, ennek misztikus csodájában fogunk eltűnni majd egykor.