Tanóra tízpercben

Elmegyünk az emlékművekhez, megnézzük az ünnepi műsorokat, meghallgatjuk a patetikus beszédeket. Persze lesznek sokan, akik csak a televízión keresztül vesznek részt az eseményekben, és olyanok is, akik hátat fordítanak az egésznek.

Ami 1956. október 23-a és november 4-e között történt Magyarországon, az istenkísértő vakmerőség és angyali naivitás volt. Nyugat lelkesített, majd magunkra hagyott bennünket. Brutális leckét kaptunk: kussolnunk kellett a nyilvánosság előtt álságosan megtagadva legnagyszerűbb önmagunkat.

89-90-ben jött a nagy fordulat. A rendszer összeomlott. Győzött 56 szelleme? Ugyan! Hová kerültek megtagadói, a bukott rezsim haszonélvezői? Hát a romhalmaz tetejére, s mi, a tömegek, a forradalom és a szabadságharc örökösei, a romhalmaz alá.

Miért tört ki 1956. október 26-án népfelkelés a Sztálin halála utáni időszakban megroggyant diktatúra, megzavarodott hatalom s hazug ideológia ellen? Egy kései Nagy László-vers megadja a tökéletes választ:

Lapockánkon pisztoly, elől piros ábránd,

révedtünk, ébredtünk: hát hamu a párnánk,

hát fülünk növekszik, s szürke holdi tájba

zendül négykézlábas bánatunk iá-ja.

Nem kell magyarázat. Értjük. A groteszk iróniát is. Átverés, kifosztás! Ez volt a Rákosi-érában, 56-ban és 89-90-ben, a rendszerváltás idején is.

Amit 56-ban elkezdtünk, az évtizedek múlva győzött. Kaptunk elégtételt, kárpótlást? Nem. Elengedték az adósságainkat? Helyzetbe hoztak minket? Ugyan. Küszködésünk, versenyképtelenségünk kihasználásával voltak elfoglalva. E helyzetben önmagunk ellensége lettünk: együtt nem akartunk semmit, csak külön-külön, egymás ellenében.

56-hoz is torz a viszonyunk. Tragikomikus példája ennek a fővárosi központi emlékmű, a vaskefe. Közel egymilliárdba került. Miért nem tettek a helyére egy tankot, 56 felirattal? Az beszélt volna, ez meg csak röhögtet és felháborít. Meddig csinálunk még hülyeségeket?

A szívrohamra váró, földrengéses arcú Nagy László annak idején ezért búcsúzott mély megvetéssel a magyar társadalomtól: Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó / sorsom kitagadom / innen, mert vétek, hogy egy hiten veletek éltem.

Ezt a tragikus keserűséget érzem én is. S hogy emlékezem 56-ra?

Micsoda harc volt! Egy vad, hetyke kis srác

fakarddal rontott az acélsárkányra.

E pöttömnyi héroszt ma sem felejti,

s lehajtott fejjel ünnepli, ki látta.

Igen, lehajtott fejjel, kezemben lefejezett rózsával ünnepelek, de szívemben dacosan dobol zászlónk című versem ritmusa:

Törött a nyele, szakadt a selyme,

tétován tartja, ki fölemelte.

Kósza nép fölött csüggeteg, árva,

izgatott mégis, lobogna, szállna.

Gyűrődne görcsbe, simulna kéjbe:

vágyik valami szépséges szélre.

Lelkünkkel szállva, szívünkre hullva,

lobogjál, zászlónk, még egyszer, újra!