Vándor Éva szabadúszó színésznő mindig visszatér Dunaújvárosba

- Visszatérő vagyok, és ennek nagyon örülök. A hogyant és a miérteket leginkább Dobák Líviától kellene kérdezni. Szabadúszó vagyok, oda megyek, ahová hívnak. Nagyon szeretem ezt a társulatot, a hangulatot, azt az érzelmi hozzáállást, ahogy egymáshoz viszonyulnak. Egyszóval ez egy jó társulat. Ide szívesen jövök vissza, nagyon örülök a felkéréseknek. Izgalmas feladatokat kapok, és kaptam eddig is. Jól tudunk együtt dolgozni. Jó, persze utazni kell, de valamit valamiért. Ez egy boldog vállalás. Utazunk, és kész!

- Fájdalmas volt elválni a József Attila Színháztól?

- Ez saját döntés volt, akár fájdalmas, akár nem. Úgy gondoltam, hogy ott megváltozott valami. Visszajárok még két darabra, és nagyon jó érzés oda visszamenni, találkozni azokkal az emberekkel, akikkel húsz évet együtt voltam. De úgy gondolom, hogy nézzünk előre, lépjünk előre! Az is nagyon jó, hogy sok társulatot megismerek, új embereket, új formákat. Néhány kis alternatív társulatba is bekerültem. Nagyon izgalmas velük dolgoznom, kiszélesíti az ember látókörét, megújulásra készteti az embert. Kicsit leporolja magát az ember. Rájön, hogy belekövült egy játékstílusba, és most azonnal muszáj változtatnia erőnek erejével.

- Azért jó lenne főszerepeket játszani Budapesten, filmekben? Nem az önt megillető helyen van.

- Az lenne a helyem? Voltam ilyen helyzetben jó pár évvel ezelőtt, amikor a sorozatban is benne voltam, a színházban folyamatosan jobbnál jobb főszerepeket játszhattam. Akkor én ezt megéltem. Most ezt adta az élet. Visszatekintsek, és rosszkedvem legyen, sírjak valami fölött, ami úgy tűnik, végérvényesen elmúlt? Attól nem látom meg a szépséget abban, ami van.

Vándor Éva bármilyen élethelyzetben legyen is, mindig mosolygós, vidám Fotó: Ónodi Zoltán

- Mi tudja elkeseríteni??

- A méltánytalanság. Az igazságtalanság.

- Az ön helyzete is az.

- Ha itt vagyok, biztos ez a helyem. Én jól akarom érezni magam a bőrömben. Nagyon örülök, hogy ezzel a pár emberrel itt együtt lehetek, mert becsülöm, tisztelem, szeretem őket. Most ez az élethelyzet van. Persze, hiányzik, hogy egy társulat igazi, megbecsült tagja legyek, de ez meg izgalmas, kalandos, próbatételes. Feszegetem a saját határaimat. Fárasztó, néha elkeserítő, de még mindig talpra tudtam állni. Mindig. És ebben ők is nagyon sokat segítenek.

- Most azért egy pici elégtétel volt a Tolnay Klári-díj.

- Az volt az elégtétel, hogy én nem vagyok társulatban. Nincs, aki nyomja, lökje az embert akár egy szerep, egy díj, vagy bármi felé. A díjat nem kapják, hanem adják. Mindenki, aki díjat kap, előbb-utóbb megérdemli. Nyilván van egy hosszú sor, amiből a díjosztók kiválasztják, hogy kinek adják. Hogy ez hogy dől el, én nem tudom. Talán látták az egyszemélyes darabomat, a Shirley-t. A vándorélet utolért, és ennek a tiszteletét és elismerését akarták kifejezni ebben a díjban.

- Van közös önben és Shirley Valentine-ban?

- Az elején azt mondtam, hogy nekem nincs közöm ehhez a nőhöz. Rendezett a házaséletem, és igazából egy szabad ember vagyok a határoló tényezők között. Ebben nem vagyok egyforma vele. De ha csak úgy általában beszélünk vágyakról, álmokról, az akarat szabadságáról, akkor tudok vele azonosulni. Akár a színházban, akár az életedben vannak abszolút értékek, amik függetlenek minden aktuális helyzettől. Vannak abszolút értékek, amiket igenis követni lehet, és követelni kell. Én ezekben hiszek.

- Jó felé megy a magyar színházi, vagy a filmszakma az ön értékrendjéhez képest?

- A filmszakmához sok közöm nincs, tehát nem tudom. Színházban van egy két nekem tetsző. Ahogy ezt Szinetár Miklós tanár úr egyszer mondta nekünk, a színház egy iszonyatosan szubjektív pálya. Nekem tetszik, neked nem.

- Tizenévesen most is jó ötletnek tűnne színésznek állni?

- Nem. Én bele sem gondoltam, hogy jó ötlet-e. Ez volt az egyetlen, ami mint valami csillag vezérelt, és muszáj volt az utamat követni. Se jobbra, se balra nem néztem, csak mentem ezen az úton. Volt, ami egyszerű volt, volt ami göröngyös, de én mentem, gondoltam, valahova elvezet. Ma szerintem igenis gondolkoznak a fiatalok azon, hogy megéri-e.

- A lánya is gondolkodott?

- Hát nem. Nagyon nem. Én vagyok a másik, aki nem. Gondolkozhattam volna helyette, de engem sem gátoltak a szüleim. Nem örültek neki, de nem állták az utamat. Mondtam, mondtuk a lányomnak, hogy a kortárs tánc nem az a nagy tömegeket vonzó, a társulatnak, a színháznak sok pénzt bevonzó dolog. De úgy gondoltam, neki is be kell járnia a maga útját, meg kell tapasztalnia minden jót, rosszat. Nem akarom visszakapni, hogy nem engedted, és mi lehettem volna. Ő valamiért mégiscsak boldog, hogy ezt csinálhatja, és ez nekem annyira jó. A bizonytalansága is jó, mert meg kell tapasztalja, és valahova visz. Ha az ember kérdéseket tesz fel magának, jó, őszinte kérdéseket, és azokat megválaszolja, akkor megtalálja azt az utat, amin indulnia kell.

- Dunaújváros olyan, amilyennek elképzelte?

- Az az igazság és ezt borzasztó szomorúan mondom -, hogy nem ismerem a várost. Próbálok itt, utána rögtön ülök is az autóba, mert Pesten valamilyen munka, a család vár. Ha kitekintek a városra, nagyon kellemes képet nyújt. Tényleg. Amikor én olyan kilenc éves voltam, a családom egyik fele itt élt. Az apukám testvére és az anyukája az induló Dunaújvárosban éltek, ide született az unokatestvérem. Én nagyon sok nyáron, sőt év közben is itt voltam. Sajnos ők már a temetőben vannak azóta, pedig biztos rettentő boldogok és büszkék lennének rám, hogy én itt játszom. Sajnálom, hogy ezt nem tudom megadni nekik! De az unokatestvérem mindig jön az előadásokat nézni.