Hétvége

2014.08.01. 14:16

VENDÉGÜNK - Csadi Zoltán

Elcsendesedett a ház. Keresztfiaim némi alkudozás és rábeszélés után belátták, hogy a délutáni szunyókálás valóban fontos része az életnek és hazamentek az édesanyjukkal, a nővéremmel.

Csadi Zoltán

Üldögélek a kertben, otthon, a Felvidéken. Apám a munkahelyén, mint mindig, anyám a konyhában szöszmötöl, mint mindig – vannak dolgok, amik az idők végezetéig sem változnak. Előttem az asztalon egy kancsó víz, néhány papírlap, toll és a Radnóti monográfia. Dolgoznom kellene, Orfeusz nyomában járnom, de megrohannak az emlékek. Tizenhárom éve, hogy nem élek már itt. Először csak a tanulás, az iskola szólított el később a hivatás, a színház. Mennyi minden átalakult, milyen sokan nincsenek már azok közül, akiket szerettem és mennyi változás, új dolog körülöttem.

A hajdani szerelmek megfakultak, más utakra indultak. A régi barátságok elhalványultak, a haverok családapák lettek, hajtanak, dolgoznak, hogy meg legyen minden. Persze, ha találkozunk az utcán, köszönünk, pár mondatot váltunk, felszínesen csevegünk, erőltetetten nevetgélünk, megfogadjuk, hogy gyakrabban találkozunk, írunk, hírt adunk, aztán továbbmegyünk, és megkönnyebbülünk: „Hú, ezen is túl vagyunk!" Jól van ez így? Nem tudom. Pedig csak tizenhárom év. Egyszerre közeli és távoli minden emlék: a búcsúzások, az utazások, várakozás az érkező vonatra, ami elvisz Pestre, „magyarba", ahogy mifelénk mondják.

Ülök a pályaudvaron, Galántán – Kodály városában – visszhangozza bennem áldott emlékű magyartanárom, és várok. A hangszóró recsegve, akadozva szlovákul informál, közben megérkezik a nemzetközi gyors. Elindulok. Ötödik vágány. Átverekedem magam a szembejövő tömegen, érzem a fékezéskor felforrósodott fém és megégett olaj szagát, a kalauz integet, sípol, nagy lendület, fenn vagyok. Az ajtó becsapódik mögöttem, kattan a zár, indulunk. Olyan erősen látom magam előtt ezt a képet, mintha most történt volna. Az utazás, úton levés átszövi az életemet.

Faluból a kisvárosba, onnan a fővárosba, a fővárosból a városba majd vissza, időnként el a faluba, keresztül-kasul az országon, határon innen és túl. Tíz éve annak, hogy állandó megállóhelyként Dunaújváros is csatlakozott az állomásaim sorába. Eleinte ritkábban, évente csak pár alkalommal, aztán egyre sűrűbben és ma már csaknem napi szinten. Része lett az életemnek és talán én is az övének. Az égnek feszülő magányos acélszobrok, a Duna-part, a liget, pár kávézó, étterem, sok ismerős, néhány barát és persze a színház, mint a másik otthon. Sok mindent kaptam, kapok tőletek és remélem, egy kicsit talán adok is.

A kancsó lassan kiürül, tikkasztó a hőség. A papírlapok még mindig üresek. Dolgoznom kellene, anyagot gyűjteni, inspirálódni. Radnótiról olvasok. Mennyi titok, megbocsátás, szeretet, alázat és tisztánlátás ebben a rövid életben és abban a sokáig tartóban, ami a feleségnek, Gyarmati Fanninak megadatott. Pár évvel a halála előtt mondta: „Maradt körülöttem néhány barát, akik értenek, de úgy általában az emberiségről megvan a véleményem. Nem volt az sem jobb világ, amelyben mi voltunk fiatalok, de visszafelé tekintve mindig szebbnek tűnik a múlt, főleg azok miatt, akik akkor még itt voltak velünk." Megrendítő és drámai. És szeretném hinni, hogy ez a világ, ha nem is jobb, de elfogadóbb és szabadabb, mint az övék volt, még akkor is, ha ezt sokszor sokféleképpen akarják megcáfolni. És hiszem azt is, hogy semmi sem tűnhet el nyomtalanul. Új élmények, kapcsolatok, barátságok jöhetnek, betölthetik az űrt, ami a régiek után maradt, de a lélek helyrajzából semmi sem veszhet el, semmi sem tűnhet el nyomtalanul.

Ott mindennek helye van.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!