A bohóc: Váry Károly!

- A bohócnak hányadik előadása volt a dunaújvárosi?

- Az ötszázötödik. 1991 óta járom vele az országot. Sőt: Nagyváradon is előadtam.

- Hogyan bukkantál rá?

- Anno Szolnokon készült el, akkor ott játszottam, a Szigligeti Színházban. Egy régi barátom kint tanult Londonban (azóta már ott is él, családostul...), ő hozta ki a könyvtárból és fordította le James Joyce-nak ezt a kéziratos vázlatát, ami egy amerikai bohóc sorsáról szól. Elképesztő élete volt. Lehet, Joyce később akart ezzel kezdeni valamit, talán megírta volna regénynek, drámának, csak közben meghalt. Én úgy gondoltam, lehetne valamit kezdeni vele. Akkor voltam harmincöt éves, kíváncsi lettem, mire vagyok képes saját magamtól. Három hét alatt írtam meg, a szövegi részét teljesen magam találtam ki, mint ahogyan azt is, hogyan beszélhet, viselkedhet egy ember a zárt osztályon. Elmentem ilyen intézetekbe, akkor még létezett az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet), a sárga ház, figyeltem a betegeket, később el is játszottam ott a darabot, betegeknek, orvosoknak. Sikere volt. Amikor elkészültem az írással, megmutattam Schwajda Györgynek, a szolnoki színház igazgatójának. Elolvasta, és azt mondta: na, akkor így, ahogy van, bemutatjuk, nem változtatunk rajta!

Váry Károly színművész óriásit alakított Joyce A bohóc című darabjában  és a saját életében is, amikor visszajött a magándrámákból... (Fotó: Lázár Zsolt)

- Ahhoz képest nagyon kicsi médiavisszhangja van...

- Nem vagyok az a típus, aki magát ajánlja. Ehhez nem értek. Remélem, tetszik a nézőknek, sokszor vissza is hívnak egy helyre. Ez a fontos!

- Óriási lelki, szellemi teljesítménynek tartom, hogy ezt eljátszottad, és ahogy eljátszottad, mivel a saját sorsod elég sok mindenben hasonlít a történet tragikus részeire. Meghalt a kislányod, fiatal feleséged, hajléktalan is lettél, kiborultál...

- Borzasztóan érdekes, hogy (mint említettem), 1991-től játszom ezt a darabot. És az én életemben 1998-tól történt, ami történt, a gyerekhalál, a feleségem halála, a hajléktalanság...

- Változtatott ez a darabon?

- Alapvetően ugyanúgy játszom, ahogyan elkezdtem. Talán még nagyobb átéléssel.

- A családodat ért betegségekről nem tehetsz. Hogyan lettél hajléktalan?

- Volt egy kis lakásom, összejöttem egy táncoshölggyel, akinek volt egy akkor hatéves kisfia, együtt laktunk. Folyton azzal piszkált, hogy mi lesz, ha én őt elhagyom, hogy utcára kerül a kisfiával, mert bármikor kirakhatom őt. Ettől én megőrültem! Ráírattam a lakást, hogy látod, én komolyan gondolom. Akkor derült ki, hogy erre ment ki az egész. Még a régi kapcsolatát sem szakította meg. Az ember csinál hülyeségeket... Fogtam két sporttáskát, bepakoltam, és kiköltöztem egy sátorba a Pilisbe, nem messze Budakeszitől. Két és fél évig laktam ott.

- A kollégáid mit szóltak?

- Nem tudták! Erre nagyon ügyeltem. Volt egy egyesület a XI. kerületben, ahová elvihettem a holmimat kimosni, mindent nagyon tisztán tartottam, magamat is. Az erdőben állt a sátor, a fák között, harminc méterre az úttól, de amikor odaértem, már úgy viselkedtem, mint aki nem sátorban lakik. Abban az időben csak Kern Andris barátom tudott valamit a helyzetemről, sokat segített is, de a sátorról még ő sem tudott!

- Később megismerkedtél egy hölggyel, akit feleségül is vettél, annak ellenére, hogy nagyon súlyos beteg volt. Vele mi történt?

- Annyira elhatalmasodott rajta a betegség, hogy intézetbe került. Beláttuk, hogy ez nem megy tovább, és nagyon szépen elcsendesedett a kapcsolat. Mostanában, már tizenkilenc hónapja egy másik hölggyel élek, Kecskeméten. Úgy tűnik, végre rendbe jött az életem.

- Kecskeméten is játszol?

- Igen, már itt laktam, amikor bementem régi főiskolai osztálytársamhoz, Cseke Péterhez, ő most a Katona József Színház igazgatója, és rögtön bevett két produkcióba, az Újvilág passióba és a Dr. Hertzbe. Ősszel játszani fogok majd a Lúdas Matyiban is. Közben fellépek Pesten a Spinoza kávéház és színházban, egy novellaesttel. Nem csak elmondom, de el is játszom a négy novellát, amelyeknek közös eleme egyben az est egyetlen díszlete is: egy pad.

- Sokáig éltél Dunaújvárosban is. Hol?

- A Derkovits utcában. Édesanyám hetvenöt évesen megunta Pestet, leköltözött Újvárosba. Mentem vele, persze, később sokat ingáztam. Nekem tetszett a város, a sok park, és az, hogy öt perc alatt lent lehetsz a Dunánál...

- Hogyan lettél színész?

- Úgy, hogy édesanyám közgazdasági szakközépiskolába íratott, és én már harmadikos koromtól pontosan tudtam, hogy nem fogok íróasztal mögé ülni. Nekem az nagyon nem megy! Viszont a magyartanárom elkezdett valamiket észrevenni bennem az iskolai ünnepélyeken, a szavalatoknál. Ő mondta, hogy próbáljam meg a színművészetit. Elsőre fölvettek, 1979-ben végeztem Horvai István osztályában.

- Mikor jössz legközelebb a városba?

- Amint lehetséges: sok barátom van ott! Még abból az időből, amikor rendeztem is a Bartókban: Brechttől a Kispolgári nászt, kitűnő amatőr színjátszókkal!