A DH nívódíjasa: Pekarek János

2016. március 13., 15:03 szerző: Körmendi Erzsébet fotós: Zsedrovits Enikő
komment
Dunaújváros - A kollégák szavazatai alapján Pekarek János vehette át a Dunaújvárosi Hírlap Nívódíját az idei sajtónapi ünnepségünkön!
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

János neve fogalom dunaújvárosi médiamunkás-palettán. Önmaga számára kiérlelt stílusa, alapossága, több évtizedes szakmai rutinja mondatja velünk, amikor egy-egy írásának a végére érünk, hogy ez: PEKAREKES. Felismernénk akkor is, ha nem állna ott a szerző neve. Idősödő férfi lépett be minap a szerkesztőségünkbe. Céltudatosan megvetette a lábát az ajtón belül, hangja metsző volt, ahogyan közölte: Pekarek Jánost keresi. Egyikünk sem igyekezett a válasszal, mérlegeltük a várható fejleményeket..., mereven bámultuk a képernyőt - volt aki a telefonjáért nyúlt -, mintha égetően fontos lenne a dolog, aztán a kínossá vált csendet megtörve egyikünk segítséget ajánlott. De a férfi a fejét rázta: Neki azt mondta az ismerőse, Pekareket keresse, majd Ő intézkedik, mert Ő el tudja intézni, tehát mindenképpen a Pekarekkel akar beszélni!

Mert János ilyen! Elintézőnek nem nevezném, de - mivel évtizedek óta koptatjuk, többé-kevésbé együtt a billentyűket, megkockáztatom a véleménynyilvánítást - , a végletek embere. Szeret és gyűlöl, megölel és ordítva döngöl a földbe, viccet mesél és bírál - nem tudom, a köztes, úgynevezett átlagos helyzetek érdemelnek-e szót nála. Szerintem nem. Így vált maga is megosztóemberré: szeretik vagy gyűlölik, attól függően, kivel és hogyan tett jót, illetve kit bántott (esetleg sértett) meg.

Pekarek János
Fotó: Zsedrovits Enikő

De János ilyen! Gyakornokként dolgoztam a vasmű üzemi lapjánál, az Üstnél a nyolcvanas évek végén. Újsütetű forradalmár hévvel üdvözöltem a rendszerváltást, úgy éreztem, enyém a világ, okosnak hittem magam, szépnek, tévedhetetlennek. Nos: János helyre tett! Pekarek szerkesztésében önálló oldalt szenteltünk a változásoknak, éltettük a peresztrojkát - gazdasági és társadalmi átalakítást -, valamint a glasznoszty - a politikai nyitás - szellemiségét. Imádtam vele dolgozni: lendületet adott, érvelt a dolgok mellett vagy ellen, és bírált, sztaniolba csomagolva. Minden szava épülésemre vált. A politizálástól ma már távol tartja a magát (az okok nem ide kívánkoznak), ám ami nem változott: kiírja magából, ami feszíti belülről, legyen az emberi konfliktus, szerkesztőségi helyzetkép, sorstörténet. Váratlanul lép oda az emberhez a dossziéjával, „Elolvasnád ezt, kérlek! Utána érdekel a véleményed!”, és odaadja. Megtisztel vele, ha engem választ.

Mert János ilyen is. Vasműs írásai nagy szakértelemre vallanak, egypercesei ülnek. Szívességet tett, amikor először tudósított a Jószolgálati Otthon gálájáról, és utána még ő köszönte a lehetőséget. Publicista vénája nyílt színen nem mutatkozik meg már jó ideje. De ad helyette mást! A felkaroltjairól, legújabban Pecsét Istvánról úgy ír, mint közülünk senki: leheletnyi távolságtartása és férfiassága által tud objektív és racionális, mégis természetesen közvetlen lenni.

Hajdani szerkesztőm, D. Kiss Csaba mondta egyszer: minden hírlapíró újságíró, de nem minden újságíró hírlapíró. Nos! Úgy vélem, Pekarek János vérbeli hírlapíró. Bármiről, bármikor, bármennyit és kiváló minőségben képes papírra vetni. Széles látóköre, tudása, olvasottsága, tehetsége, emberi értéke teszi azzá, ami és aki. A kimondás kényszere uralkodó erő benne is - erőteljes nyomot hagy a Hírlap hasábjain, a könyvek lapjain, személyes mappákban tárolt papírokon.

Mert János ilyen! A Dunaújvárosi Hírlap nívódíjas újságírója.

 

Körmendi Erzsébet

2016. március 13., 15:03 szerző: Körmendi Erzsébet fotós: Zsedrovits Enikő

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...