Munkásnők, divat és kommunista erkölcs

A dolgozó nők igényeinek kielégítésére 1948/49 után már nem volt szükség divatszalonokra, egyediségre, feltűnést keltő szépségre. A több-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett a puritán munkáserkölcs felmagasztalásának jegyében - írta Valuch Tibor: Munkásnők, divat és kommunista erkölcs az ötvenes években címmel megjelent tanulmányában. A korabeli divatlap az állami konfekcióipari tízezer darabos sorozatokban készülő termékeit dicsérte. A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett túlságosan az egyen-szabású ruhadarabokért.

Az építkezésre kilátogató tervező mutatja be az 1951-es év divatját

Az egyre ritkábban megrendezett divatbemutatókon manökenek helyett munkáslányok léptek a kifutókra. Nem a külön erre a célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem az egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők. A nőideál megváltozott. Nem kötelező már nádszálkarcsú, légies tüneményként járkálni a világban. Az esett vállú, kígyózó modernség már senkinek sem tetszik. Örülünk a gyermekkocsi fölé hajló telt fiatalasszonynak, jól felépített stramm nőket szeretünk látni a darun.

Az új divatlap, az Ez a divat 1950-51-es összevont számában a Divathíradó című rovat szerkesztője úgy vélte, hogy az egyszerűség a divat aktuális irányzata, még az anyagok kiválasztásában, szabásában, a színösszeállításban és a díszítésben is. A divatirányító szalonok helyébe 1950-től a Ruhaipari Tervező Vállalat lépett.

Az Állami Áruházak nyári plakátja reklámozza a szövetanyagokat

SZAKÍTÁS A POLGÁRI VILÁGGAL

Az ötvenes években az öltözködés erőltetett egységesítése is a társadalmi változásokat hivatott kifejezni. Politikai és ideológiai elvárássá vált, hogy a külső megjelenésben is kifejezésre jusson a szakítás a régi, polgári világgal. Mindenki overallt, munkásruhát, vagy egyszerű lódenkabátot hordott. Már nemcsak az öncélú divatozás vált elítélendővé 1950-re, de levetendő, burzsoá, kispolgári szokássá minősítették a lakcipő, a kalap és a nyakkendő viseletét, a női ruhák fodrot vagy a mélyebb dekoltázst, a rúzs és a körömlakk használatát is.

A városi férfiak öltözködésében a tipikus ruhadarabok közé tartozott a zöld vagy a szürke lódenkabát, az úgynevezett micisapka és a svájcisapka, a nők többsége kartonruhát, szoknyát és kockás flanelblúzt viselt. Az overall és a lódenkabát egyhangúságát csak az úgynevezett jampecdivat (csőnadrág, színes ing, mintás nyakkendő, vastagtalpú cipő, szűk szoknya) próbálta megtörni, felemás sikerrel.

Balra a Csemege, jobbra Divatáru áruház, előtérben pedig a korabeli vásárlók kik a környékbeli falvakból utaztak a városba vásárolni... 
Fotó: Archív

A divatban is jelen lévő ideológiai kötöttségek 1956-57 fordulóján enyhültek, a puritánság, mint kötelező ideál, fokozatosan vesztett jelentőségéből, a nőiesség, az egyéniség vállalása egyre kevésbé minősült politikai kérdésnek.

Részletes tudósítások szóltak 1957-től a párizsi és a londoni divatbemutatókról, többek között Christian Dior legújabb kollekciójáról. Rotschild Klára 1957 augusztusában az Ez a divat oldalain beszámolt kéthetes párizsi tanulmányútjáról. A látottak alapján úgy vélte, hogy a magyar nőknek nincs mit szégyenkezniük, megállják a helyüket a szépség és az elegancia nemzetközi versenyében , ahol az egykor olyannyira kedvelt csontosság, a fiús alkat helyett ismét a kerek formák, a nőies nő ideálja került előtérbe.

Vasárnap délután a Vasmű úton egy a városba látogató házaspár a gépkocsijuk mellett

A hiánycikkek természetesen nem szűntek meg egy csapásra, de a boltok árukínálata és választéka is lassan javult. Az ötvenes évek végétől a divatban, az öltözködésben és a ruházati ellátottságban is fokozatosan új korszak kezdődött.

(A témáról bővebben Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig, a Corvina Kiadó gondozásában 2004-ben megjelent könyvében olvashatunk.)

A divatról vallott nézeteit Sasvári György a Tavasz 71 , a VII. Dunaújvárosi Ifjúsági Napokra megjelent kiadványban az alábbiakban fogalmazta meg: Egy dolog azonban mindenképpen elgondolkodtató. Ez pedig a külső forma és a tartalom viszonyának kérdése. Pontosabban: a divat nemcsak a tárgyak külső formájához viszonyt fejezi ki, hanem emberi, magatartásbeli, felfogásbeli beállítottságot is jelent, a személyiség meghatározott viszonyát a dolgokhoz. Amikor lemásoljuk, vagy átvesszük bizonyos dolgok külső formáját, befogadjuk a felszínt, el kell gondolkodnunk azon az értékszimbolikán is, mely az adott tárgyban, dologban megtestesül, vagy megtestesülhet.

A fiatalokban még az észrevéttetésnek, az elismertetésnek az a vágya buzog, amely gyors sikerekkel kecsegtet, és nem igényel nagy teljesítményeket. Természetesen nem lehet általánosítani. Mert nagyon sok fiatalban a kitartó tanulás, az érdeklődés szomjúsága, az élet által felvetett nagy kérdések belső izgalommal hevített kutatása, a válaszok keresése, a társadalmi haladás szolgálatának igénye érleli realitássá a hőn óhajtott elismerést. És közülük nem egy, s nem száz gondolkodik el idővel azon, hogy vajon jól gazdálkodott-e a rendelkezésre álló idővel, lehetőséggel? Nem fecsérelte-e felesleges dolgokra energiáját? Vagy tétlenséggel ütötte el az időt - s emiatt megrekedt?