A kitelepítettek és betelepítettek együtt emlékeztek Mezőfalván

A mezőfalvi ki- és betelepítettek most is együtt emlékeztek. A képen balról-jobbra: Hepp Vilmos, Ábele József, Rajcsányi Ferencné, Kelecsényi Mária, Csanda Béláné, Kur Lászlóné, Danczi István, Greman Gizella. Hatvan éve kezdődött a lakosságcsere

Mezőfalváról 1946. május 26-án költöztették el azokat, akik német ajkúnak vallották magukat. A helyükbe 1948 őszén érkeztek felvidéki magyar családok. A múlt csütörtöki emlékezésen német és szlovák emberek együtt elevenítették fel a történelmet. Különösen nagy jelentőséggel bír ez az alkalom, hiszen sokáig úgy tekintettek egymásra a kitelepített és a betelepített családok, mintha ellenségek lennének Pedig sorstárs és áldozat volt mindenki! A kitelepítettek német Himnuszát (ezt énekelték a bevagonírozás közben), a magyar Himnuszt és a Boldog asszony anyánk kezdetű éneket hallhattuk a Mezőfalvi Nőikar tolmácsolásában a kitelepítettek mezőfalvi megemlékezésén. Az emléktáblánál a mezőfalvi Német nemzetiségi önkormányzat helyezett el koszorút, majd a megjelentek átvonultak a Kiss Kálmán Művelődési Házba, ahol közösen elevenítették fel a háború utáni eseményeket. A résztvevők közül ma már zömmel olyan idős emberek képviselik a történelmünk által igazságtalanul meghurcoltakat, akik gyerekfejjel élték meg a deportálást.

Részletek a Mezőfalva évszázadai című műből: Dr. Farkas Alberik ciszterci szerzetes, plébános a kitelepítésről az alábbi sorokat jegyezte fel: „1946 – a megpróbáltatások esztendeje. A lakosság német származású része megmozgatva. Május 26-án és a következő napokon 1300 lelket vitt el a kitelepítés Németországba, Stuttgart vidékére. Családok szakadtak szét. Itthon maradtak a rokonok, barátok és itt maradt a hazai rög. A bölcső és a sír itt maradt... Volt fiú, aki fogságból jött haza, és az állomáson megtudva hogy a szüleit kiviszik, önként vállalta az utat maga is. Tényleges szolgálatban álló rendőr otthagyta állását, hogy elmenjen öreg szüleivel idegenbe... Voltak, akik egy szót sem tudtak németül, de valamikor németnek írták magukat, és kikerültek a nagy német tengerbe. A földek megmunkálatlanul maradtak, a házak új lakóknak adtak szállást... A kitelepítettek csak kevés holmit vihettek magukkal. Bútor, gazdasági felszerelés, állat, termény itt maradtak, hogy a ház lakója felhasználhassa. A templomtól szentmise után indultak. Mindenki elvitte keresztlevelét, házasságlevelét, hogy el ne felejtse, hol ringatták bölcsőjét, hol indult el az oltártól élete.”

Az 1941. évi népszámláláskor Hercegfalva 6371 lakosa közül német nemzetiségűnek 1286, német anyanyelvűnek 1887 vallotta magát. Az 1949. évi népszámláláskor az 5074 lakos közül már senki nem mondta anyanyelvének a németet. Az a tény, hogy a hazai németek kitelepítéséhez felhasználták a korábbi népszámlálás adatait is, megtette hatását. 1958 nyarán befejeződött a földosztás második szakasza, befejeződtek a telepítések, szervezett és nagyobb létszámú népességmozgásra már nem került sor. A földreform és a német lakosság egy részének kitelepítése átrajzolta a település demográfiai viszonyait, a magyar nemzetiségű lakosság mellett csupán 10-11 százalékot tettek ki a német nemzetiségűek. Megváltoztak a felekezeti viszonyok, a katolikus őslakosok mellett megerősödött a református felekezet. 1945-48 között közel 500 református talált itt új otthonra, többségük Dévaványáról és a felvidéki Kisújfaluból települt be...

” A mostani megemlékezést elégtételnek is lehet nevezni, hiszen az, hogy ma egyáltalán beszélhetnek az akkori történésekről, igen nagy jelentőséggel bír az áttelepítettek életében. Nem ellenségek vagyunk – vallották meg egymásnak németek és szlovák magyarok!... Aztán előkerültek a fényképek, történetek, amiket akkor gyerekfejjel éltek meg. A könnyek hamar a szemekbe szöktek, mert nehéz még ma is beszélni a szörnyű időkről. A szlovákiai Kürtről 8-9, Véméndről 2, Kisújfaluról 20 családra emlékeznek a mesélők. A betelepítettek nagyrészt földművesek voltak, először Bakonycsernyére vitték őket, de ott nem tetszett a földművelésre kevésbé alkalmas terület, így Hercegfalván, a mai Mezőfalván leltek új otthonra. Az emlékezésen résztvevők még ma is csak egymás között beszélnek a nevekről. Az pedig, hogy ezt közös asztalnál tehetik meg, rendkívüli előrelépés az életükben.