A kohót tekinti a gyökereinek

Farkas László

-         Hogyan került a dunaújvárosi nyersvasgyártás közelébe?

-         A komlói gimnázium után a Donyecki Műszaki Egyetem Kohómérnöki karának nyersvas-gyártó szakán 1975-ben végeztem. Mint lehetséges munkahely, Komlóhoz Dunaújváros volt földrajzilag közel. Dr. Répási Gellért fogadott, aki a vasmű jövőjét illetően egy csodálatos víziót vázolt fel számomra, biztosított felőle, hogy ebben én is megtalálhatom a helyemet. Ez annyira meggyőző és lelkesítő volt, hogy a Dunai Vasműnél kezdtem el dolgozni 1975. augusztus 13-án. Gyakornokként megismerkedtem a teljes vertikummal, fél év múlva a kohóüzemnél folyamatos váltóműszakba, főgáz-kezelői munkakörbe kerültem.

-         Kikre emlékszik vissza jó szívvel és tisztelettel a nagyolvasztósok közül?

-         Nagyszerű szakemberekkel dolgozhattam együtt, akikre a mai napig szeretettel és hálával gondolok. Néhányukat kiemelek közülük, Lehoczki József, Patyi István, Márkus László, Iván Miklós, Pöstényi Balázs, Gömbös Ferenc, Furják János, Bór Imre, Batta Barnabás, Sipos József. Ők tanítottak meg arra, hogy az elméleti tudásomat a gyakorlatban is alkalmazni tudjam, miként arra is, hogy mit jelent szívvel-lélekkel nyersvasat gyártani, és egy kollektívában egymásért felelősséget vállalni.

-         A ranglétrán milyen beosztásig jutott el a nagyolvasztó gyáregységnél?

-         Nagy bizalmat kaptam 1977-ben, amikor Lehoczki József mellett én lettem a kohó üzemvezető helyettese, majd öt év múlva a gyáregység műszaki vezetője Márkus László mellett. Ez egy nagyon szép időszak volt, minőségi emberi kapcsolatokkal, őszinte légkörrel és alkotó energiákkal. Akkor vezettük be a magas toroknyomású technológiát, illetve az alapanyag-ellátás területén is sok újdonság volt, ennek következtében Magyarországon belül a Dunai Vasmű szakemberei alkották a hazai nyersvasgyártás elitjét.

-         Hevesi Imre említette, hogy a nyolcvanas években az ózdiakkal közösen szakmai vetélkedőket szerveztek, a dunaújvárosi szervező Ön volt.

-         A szakmai vetélkedők helyszíne is a Dunai Vasmű volt. Az olvasztár vetélkedőket Enesey Attilával közösen szerveztük, de mi magunk is indultunk országos szakmai versenyeken is. Az Országos Energetikai Vetélkedőn ért el a vasmű csapata első helyezést a vezetésemmel. A DV ötfős csapatában társaim: Melegh Lászlóné, dr. Kálmán András, dr. Sándor Péter és Borgulya György voltak. A vállalat akkoriban kiemelten nagy hangsúlyt fektetett a szakemberképzésre, messzemenően támogatta az egyének tanulási törekvéseit, ennek következtében, talán legnagyobb erőssége a szakember gárdája volt. Az én esetemben sem volt másként, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem külgazdaság szakán folytattam tanulmányaimat, németül is megtanultam. A nagyolvasztótól a Közgazdasági Főosztály élére kerültem, és 1989-ben egy kamarai pályázat keretében elvégeztem egy egyéves menedzserképzőt a németországi Alsószász Menedzser Akadémián.

-         A nagyolvasztót „káderkohóként” is emlegették, sok magas szintű vezető karrierje onnan indult. Ez alól Ön sem kivétel, olyannyira, hogy felmerült a személye dr. Szabó Ferenc utódjaként. Végül Horváth Istvánt nevezték ki a Dunaferr Dunai Vasmű élére, Ön pedig a németországi kirendeltség vezetője lett. Hogy volt ez pontosan?

-         Pályázatot írtak ki a Dunaferr Dunai Vasmű vezérigazgatói állására, amelyen környezetem biztatását és nagyfokú bizalmát élvezve, én is indultam. Horváth István kinevezését követően lehetőséget kaptam a Dunaferr Handelsgesellschaft GmbH, a Dunaferr németországi kereskedelmi leányvállalatának megalapítására. Néhány év múlva öt kollégámmal együtt a Dunaferr teljes exportjának már közel huszonöt százalékát bonyolítottuk, mintegy százharminc millió euró forgalommal. Ha rosszabb kedvem volt, kollégáim tudták, ha a szót a dunaújvárosi kohóra terelik, olyankor mindig feltöltődöm, fellelkesedem, ezért éltek is vele. A kohót tekintem a gyökereimnek, érzelmileg sohasem szakadtam el tőle.

-         Mennyi ideig kereskedett a nemzetközi piacon, s mi vetett ennek véget?

-         Tizenhat évig voltam a cég vezetője, amikor is eljött a váltás ideje, és harminckét év után távoztam a Dunaferrtől.

-         A Magyar Vas- és Acélipari Egyesülésben arról beszélgettünk, hogy tudomásul kell venni, hogy van élet a Dunaferr-en kívül is. Milyen volt az elszakadás? Több évtizedes vasműs kötődéssel a háta mögött milyen súlypontok tolódnak el az ember életében, miket értékel át?

-         Számot kellett vetnem a céljaimmal, mit is akarok, hogyan tovább? Azt is meg kellett értenem, hogy a munkahely a célok elérésében csupán csak eszköz. Ha a munkahely és a napi munkád nem szolgálja az életcéljaid elérését, akkor váltani kell, céltalanul sodródni nem érdemes. És ez nem csak az emberekre, hanem a vállalatokra is érvényes. Ezért kerestem olyan lehetőséget, olyan elfoglaltságot, amely a céljaim felé visz, amelynél nem kell kompromisszumokat kötnöm.

-         Mit javasol azoknak, akik válaszút elé kerülnek?

-         Azt javaslom, hogy jöjjenek tisztába önmagukkal és a céljaikkal. A múlt mindig az életünk része marad, azért vagyunk ott, ahol vagyunk, mert mindezt megéltük, de a múlt nem egyenlő a jövővel. Az életünk nem főpróba, ez vérre megy. Ezért nincs jogunk elfecsérelni és mások kezébe átadni a döntést az életünk felett. Ha valaki arra vár, hogy mit döntenek felőle, az nem meri fölvállalni a döntést saját életéért. Mark Twain idézetek jutnak eszembe: „Húsz év múlva sokkal jobban fogod sajnálni azokat a dolgokat, amiket nem csináltál meg, mint azokat, amiket igen.” El kell felejteni, hogy ehhez értek, ezt tanultam, csak ezt tudom csinálni. Ma már nem használható a „cipész maradjon a kaptafánál” szemlélet. Amit ma csinálni tudsz, azt valamikor nem tudtad: „Folyton azt teszem, amit nem tudok, így tanulom meg, hogy kell csinálni.”