A köztünk élő Moliere XXI. századi elgondolkodtató tükre

A hét végén mutatta be a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza az Amphitryon című tragikomédiát. Bár szerzőként Moliere szerepel a színlapon, az előadást látva már nem mernénk teljes bizonyossággal állítani ezt. Maga a történet már olvasható volt Plautus, vagy Kleist tollából is. Jelen előadás textusát pedig Szálinger Balázs rendezte szabadversek rímsorába, így akár őt magát is megjelölhetnénk legalábbis társszerzőként. Az alkotók megfogalmazása szerint ez hozza a történetet még közelebb napjainkhoz. A rendező szándékát a kétféle szórólap teszi egyértelművé, mivel az egyiken Nagy Zsolt két arca néz farkasszemet egymással, a másik csupasz ezüstfelülete pedig tükröt tart elénk, sugallva, könnyedén magunkra ismerhetünk valamely szereplőben.

A játék már az előcsarnokban meglepi a nézőt. Az Éjszaka (Gera Marina) az égbe emelkedik, hogy énekével andalítson, két oszlop közt a horizont fölé kúszik a Merkur (Fehér László) is, hogy cinkosul hívja az éjt Jupiter újabb csínytevéséhez. Feltett szándéka, hogy Amphitryon feleségét annak távollétében és képében elcsábítsa, s ehhez kéri a leghosszabb éjszakát. Fuvolaszó mellett invitálja a nézőt a kamaraterembe Merkur. A koromsötét éjszakában botorkáló Sosias (Kiss Attila) testét erőszakkal sajátjává téve elindítja a félreértések lavináját.

Hegymegi Máté rendezésének egyik legerősebb húzása egyben a legnagyobb kockázatot is magában rejti, ugyanis az egymás bőrébe bújt figurákat (Jupiter/Amphitryon – Merkur/Sosias) ugyanazzal a színésszel (Nagy Zsolt – Kiss Attila) játszatja el. Ezzel hitelesíti a darab leggyengébb pontját, hisz már Moliere korában sem sokan hitték, hogy álruhával, álszakállal megtéveszthető egy feleség. Másrészt viszont komoly terhet rak a nézőre – és persze a játszó színészre –, hogy idejében rájöjjön, kinek a figuráját lássa bele az épp beszélőbe. A két főszereplő remekül megbirkózik a nem épp hétköznapi feladattal. Nagy Zsolt Jupiterként hihetően vágyakozó, gyengéd szerető, Amphitryonként összezavart, bosszút forraló, bátor harcos.

Az előadás Kiss Attila jutalomjátékának is tekinthető, hiszen Sosias szerepét Moliere annak idején magának írta, tehát főszerepről beszélünk eleve, mindemellett figurája kapott egy másik jellemet is. Már a kezdetektől csetlik, botlik, beveri a fejét, elhasal, mindezt olyan bájos sutasággal, hogy magunk is felszisszenünk együttérzésünkben. A két átvert feleség Alkméné (Tőkés Nikoletta) és Kleantis (Lapis Erika) hitellel hozzák a sértett, megalázott nő figuráját. Csadi Zoltán (Neukrates) és Gasparik Gábor (Argathipantidas) számára csak pár mondatos megnyilatkozás jutott, azt derekasan teljesítik. Utóbbi rövidke monológja az est egyetlen megmagyarázhatatlan pontja. Az erőltetett visszafelé beszéd érthetetlenné teszi a szöveget, nem ad semmit a produkcióhoz. Jupiter a végén gyermek képében (Nagy Samu) summáz.

Az előadás egyik legnagyobb erénye, hogy hús-vér figurákat látunk, akikkel könnyű azonosulni. A remekül használt egyszerű díszlet (Oláh Tímea, Fekete Anna), a jelzéseikben eltalált jelmez, a Hegymegi által kiválóan kezelt jelképrendszer, és mozgások, a megismételt jelenet, a legkevésbé sem fájó vulgaritásba csúszó szöveg bár biztosan megosztja a közönséget, de remek színházi estet eredményez.