A meló és ami mögötte van

– Szeptemberben a Rohoizmus címmel mutatta be életmű-jellegű kiállításodat a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet. A tárlat kurátora a megnyitón hét pontban foglalta össze a Rohoizmus alapvetéseit. Követője lettél az rólad elnevezett izmusnak?

– Nálam a művészet és bármilyen alkotótevékenység az abszolút szabadság kategóriájába tartozik, így én remekül szórakoztam ezen a megnyitón. Nem én vagyok az, aki meghatározza az aktuális képzőművészeti trendeket. engem az alkotás folyamata érdekel. A kérdés az: tudod-e őszintén csinálni, képes vagy-e beletenni azt a melót, amit egy-egy alkotás megérdemel. Hogy erre az aktuális kánon vevő lesz-e, érdekel-e majd valaki egyáltalán az, amiért te heteken, hónapokon át kapartál? Az lényegtelen. Mert végül is: mi a mai trend, mi a kortárs? Természetesen nekem is van egyfajta értékítéletem, véleményem, de én már vagyok annyi éves, hogy be tudjam vallani: Rohonczi Pistát érdekli a giccs is, és nagyon szeretem ezeket a street art-os dolgokat, amit a mai srácok csinálnak.

Rohonczi ROHO István. Képünk az alkotó Kortárs Művészeti Intézetben rendezett tárlatán készült

- Felszabadultan beszélsz, de korábban sem érdekeltek a művészeti státuszok, az díjak? Főként, hogy az igazán nagy, vitrinbe való „koronás” elismerések eddig elkerültek.

- Tény, volt mikor ez a dolog nagyon izgatott. Részt vettem művészeti egyesületek alapításában, vezetésében és hát az ember hiú, én is örültem, amikor megdicsértek, hogy na ezt a ROHO jól megcsinálta. Ma már mindezt másként látom, és nem azért mert savanyú a szőlő. Évtizedek kellett hozzá, de beláttam, hogy csak a meló számít. Ha te elkezdet a saját határaidat feszegetni és egy kicsit mindig túllépsz saját kényelmességeden, a rutinjaidon, akkor a helyeden vagy. Megcsináltad.

– Erre tanítottak mestereid?

– Szerencsém volt, jó mestereket kaptam Pécsett és itthon is. Dunaújvárosban sokáig dolgoztam együtt Birkás Istvánnal. Megtanított rajzolni! És arra is, hogy az alapoknál nincs kérdés, nincs pofázás. Azt tudni kell, mert egyébként nincs mankót, nincs alap, amelyre majd a te saját kis világodat felépítheted.

– Hét éves a Miska huszár, az ólomkatona. Jövője még mindig bizonytalan, jelenleg is szülőhelyén, a régi rácalmási lovardában állomásozik. Korábban úgy nyilatkoztál, ez volt életed legnagyobb vállalkozása. Megérte?

– Ez a feladat megtalált engem, és csak jóval később szembesültem azzal, mire is vállalkoztunk mi a segítőkkel és a támogatókkal. Anno be kellett látnunk, hogy az általunk vállalt feladat meghaladja tudásunkat, képességeinket. Aztán szépen lassan felnőttünk hozzá. Én Miskától rengeteged kaptam. Voltak kudarcok is persze, de megtanultam, hogy igenis, meg lehet csinálni. Évekbe telt igaz, és most minden vágyam hogy végre méltó helyre kerüljön. Miska már iskoláskorú, ideje már elengedni a kezét.

– A Nemzeti Kulturális Alap köztéri szoborállítási programjának keretében több Rohonczi-alkotás is készült. Legutóbb Dunaújvárosban adták át az általad készített Lorántffy mellszobrot. Minden megformált „hőssel” tudtál azonosulni?

– Nem, de mindengyik személyiségében volt valami, ami engem megfogott. Magyarországon minden fekete vagy fehér. Így gondolkodunk politikusokról, sportolókról, írókról és talán a szomszédról is. Minden ember – még nagy nemzeti hőseink is esendőek voltak. Hibáikkal, kudarcaikkal, tetteikkel együtt kellene elfogadnunk őket. Nem hiszek a csak jók és csak rosszak felosztásban. Én így közelítettem ezekhez a munkáimhoz és megpróbáltam több forrásból is felépíteni az adott személyiséget. Remélem, ez az alkotásokban is benne van..

– Elégedett embernek tűnsz, a helyeden vagy?

– Így a hatvanhoz közeledve a helyemen vagyok. Megbékéltem önmagammal, azt csinálom, amit szeretek. Persze lehetne nyafogni, hogy ez meg az van a művészetben, meg az oktatásban. De én inkább dolgozom.

Életút: Rohonczi István (ROHO) 1957-ben született Törökkoppányban. 1965-től él Dunaújvárosban, ahol a Széchenyi István Gimnáziumban rajzot tanít, Újpart – Dunaújvárosi Képző- és Iparművészek Egyesületének tagja. Ő vezeti a gimnázium aulájában lévő Szivacs Galériát, amely 1995 óta működik.

Díjai: 1991 – FKSE díja, Fejér Megyei Őszi Tárlat díja; 1993 – Dunaújvárosi Képzőművészek Tárlata, Dunaújváros Művészetért Alapítvány díja

1994 – 3. Országos Faszobrászati Kiállítás, a Magyar Művelődési Intézet díja; 1996 – Dunaújvárosi Tárlat díja.

2007 – Pro Cultura Intercisae-díj

Pekarek János - Cím, rang, cafrang

Rohonczi Istvánnal, azaz ROHO-val kapcsolatban elfogult vagyok. Mégis írok róla. Írnom kell. Sok okból.

ROHO, mint alkotó, mint ember a legemlékezetesebb benyomást akkor tette rám, amikor egy művésztársa kezdeményezésére (csak az lehessen művész, akinek papírja van róla) nem az ötletet megillető ingerültséggel válaszolt, nem küldte el a búbánatos esthajnalba az idea kigondolóját, mint tettem volna én, hanem elnéző mosollyal fejtette ki véleményét az ügyben.

Mely vélemény szerint nem a végzettség, nem is a papír, nem a kiállítások száma, még csak nem is a kitüntetések, vagy az alkotóról megjelent méltatások száma és hangvétele számít, hanem egyesegyedül a tehetség. Ami persze mindenkinek más. Ahogyan a befogadók szintje is más, más. Meg az alkotóké is.

De így jó. Lassan tanuljuk meg, mi, befogadók, akiknek a nevében (talán) nyilatkozhatok, hogy mi az, ami közel áll hozzánk, mely alkotókkal érdemes foglalkoznunk, melyekkel nem, hiszen olyan soha nem lesz, hogy minden mű egyformán tetszik. Szerencsére.

Lassan tanuljuk, hogy nem egy szűk kaszt a művészeké, bár képességeik valóban elválasztják őket az átlagemberektől – mégsem létezhetnek nélkülünk. Mégis az a jó, ha a művész és közönsége közötti határ egyre oldódik, s ha mi nem tudunk közelebb menni hozzá (bár: miért ne tudnánk?), akkor ő jöjjön közénk, s ne zárkózzon el címek és rangok, cafrangok mögé.

Lassan tanuljuk ezt, de tanuljuk. S azért lassan, mert a címek, rangok, cafrangok még mindig sokaknak fontosak. Szerencsére ROHO-nak nem azok.