A négylábú tanítók nyomában

2016. március 03., 07:00 szerző: Széles-Horváth Anna
komment
Dunaföldvár – Túlságosan finoman nyomom a csengőt, így a város csendes részén megbújó kis sárga házban nem hallani a jöttömet. Mégis nyílik az ajtó. A kutyák, Durmi és Tutetu ugyanis már érzik: vendég érkezett.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Az ebek gazdájukkal, Plecskó Judittal kutyaterápia során óvodás és iskolás gyerekeknek adnak segítséget. Judit szitáló esőben nyitja a kaput, és miközben kedvesen betessékel, észreveszem a hat éves óvodáslányt, Vandát , ahogy a kutyusokkal játszik. A barna labrador nyugodt, bölcs tekintettel lépked a szobák között, de azért higgadtsága ellenére benne van minden jó mulatságban. Tutetu, a kistestű keverék eb már tüzesebb tekintetű. Vöröses szőre nyomán kapta a nevét: Judit gyermekeinek egyik kedvenc regényében a rókatestvérek egyikét hívták így. Tutetu izgágasága mégsem tolakodó. Inkább valamiféle kedves kíváncsiság: mégis milyen ember jött közéjük? Épp csak felakasztom a kabátot, már kezdjük is a foglalkozást, hiszen Vanda alig várja a feladatokat. Ahogy körbenézek, egy meseszobában érzem magam. Színes babzsákokból, szivacsokból felépített akadálypálya, tarka labdák, játékok tömkelege fogad. Többféle korosztály jár ide, és a problémák sem azonosak. Akad, aki türelmetlenebb, vagy épp akaratosabb az átlagnál, más a beszédmegindítás reményében érkezik.

– A kutya legfőbb szerepe valójában a motiváció. Hol bemutatja a feladatot, hol társként segít a kivitelezésben, máskor csak csendes megfigyelő – magyarázza Plecskó Judit. Most épp utóbbinak lehetünk szemtanúi. Az első, ugróiskolára hasonlító pályán, amely a magyar Mozgáskotta- módszer része, ugyanis Vanda még egyedül ugrál végig. A szivacslapokon látható jelekből tudja: terpeszben, zárt lábbal, guggolva vagy épp forgással kell a helyére toppanni. A pozíciókat pedig nemcsak a testével követi: Judit kérésére hangosan ki is mondja azokat.

Búcsúkör a négylábú baráttal – a feladatok során fejlődik a koordináció és az összpontosítás is Fotó: Szendi Tünde

– A koordináció, az összpontosítás, a megosztott figyelem mind fejlődik ilyenkor. Olyan mozgásos feladatokat végzünk, amelyek az írás, olvasás közben használt idegpályákat járatják be. Emiatt hasznos a foglalkozás például az iskolára való előkészítés szempontjából is – fűzi hozzá a szakember. Közben Durmi felé int: itt az idő, ő is sorra kerül. Vanda egy dobogószerű hintán egyensúlyozva áll, előtte különböző színű és méretű karikák hevernek egy oszlopban. Judit babzsákot nyújt a kezébe, miközben instrukciót is ad: hova dobja. A kislány céloz, talál, majd Durmihoz fordul: Hozd vissza! – kiáltja. A labrador pedig odasétál, szájába veszi a zsákot, visszaérve azonban reménykedve fordul Vanda felé. Tizedmásodperc sem telik, és már a szájában a tenyérből kínált jutalomfalat. Többször ismétlődik a rítus karöltve más feladatokkal, és bár Vanda láthatóan nagyon élvezi az akadályokat, különösen felcsillan a szeme, amikor Judit kérésére a másik szobába indulunk.

„Most jön a csikizés”– hallom az izgatott hangját, de egyelőre értetlenül állok. Két bukfenc után aztán a kislány elfekszik a padlón, és tartva az egyenes irányt, dalolva gurulni kezd az ajtóban várakozó kutyák felé. Amikor odaér, hasra fekszik és csukott szemmel vár. Na, de mire? Judit óvatosan egy jutalomfalatot helyez Vanda térdhajlatára, majd a kezére. Durmi és Tutetu pedig finoman levadásszák a finomságot. Vanda nevet. A csikizés jó mulatság, azonban még meg kell mondani, mely testrészeken érezte a négylábúak érintését. Egy kis gondolkodás után ez is sikerül. Jöhet a bújócska! Miközben a kislány az előre megszagoltatott tárgyakat rejti el a kutyák elől, Judit elmeséli: a tanítói pályáról indult, majd tizenkét évet otthon volt a három gyermekével. A gyest követően aztán óvodai fejlesztőpedagógusként folytatta.

– Azt tapasztaltam, hogy a foglalkozások során hiányzik a tér, és valami plusz a feladatlapokon, illetve a kötelező tárgyakon túl. Sokfelé keresgéltem, több módszert megtanultam, míg rátaláltam erre. A kutyákat gyerekkorom óta különösen szerettem, és amikor Durmi is az enyém lett, elvégeztük Székesfehérváron a kutyaterápiás tanfolyamot – meséli Judit, aki Tutetut, a talált kutyát is be tudta vonni a játékba.

– Nehéz olyan négylábút terápiás kutyának tanítani, aki fél az emberektől, hiszen csalódott bennük. De nem lehetetlen. Tuti sok mindent elles Durmitól, ezért most vele is külön foglalkozom – teszi hozzá. A vörös szőrű rókakutya pedig bizonyítja is talpraesettségét: a kislabdát ugyanolyan gyorsan és lelkesen hozza vissza a szag után Vandának, mint Durmi a maga karikáját. Lassan a foglalkozás végéhez érünk. Vanda még egyszer végigvezetheti Durmit az akadálypályán búcsúzóul. Míg a labrador kedvesen követi a kislányt, Judit elárulja: általában csoportokban zajlik a fejlesztés, hiszen így a gyerekek nemcsak a kutyák felé, de egymás irányába is tanulhatják a figyelmet, a várakozást.

– De mégis mi történik, ha elvész a türelem? – fordulok Plecskó Judithoz. – A kutya fogja magát és elmegy. Egyszerűen nem tárgyal velük – mosolyog sejtelmesen a szakember. Én pedig végleg megértem, amit az elmúlt egy órában csak éreztem egyre jobban és jobban. Hogy miképpen válhat a kutya igazi tanítóvá az ember életében.

Széles-Horváth Anna

2016. március 03., 07:00 szerző: Széles-Horváth Anna

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...