Borsós Beáta: a néző fejével gondolkodni

- Örültünk a bejegyzésnek, hogy Kovács Bálint így gondolja. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a kritikusok lássák az előadásainkat. Bálint is szinte minden előadást látott. Kívülről, szakmai alapon látja ezt a fejlődést. Belülről azért nem ennyire egyszerű és egyértelmű, de azért mi is érezzük.

- Más színházat vezetni, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt?

- Biztos, hogy nehezebb. Sokat változott a gazdasági, a politikai környezet, és nagyon sokat változott a néző is. Hatalmas kényszer van a színházakon, a néző-, előadásszám, bérleteladások kérdése. Az értékelésekben minden igazgató ezzel dicsekszik.

- Ettől függ a támogatás?

- Már nem jellemző. Amikor az évadról beszámolót küldünk a minisztériumnak, nagyon pontos adatokat kell leírni nem csak az előadásokról, de az egész infrastruktúráról. A működési és a művészeti támogatást ez alapján kapjuk. Le kell írnunk, mennyi volt a kortárs, a klasszikus bemutatók száma, a fiatal, vagy a vendégművészeket hogyan integráltuk. Ezek fontos mutatók. Az évadterv készítésekor nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy legyen olyan, ami a szűkebb szakmának is tetszik, és olyan is, ami a széles közönségrétegnek. A kettő ritkán egyezik. A kiemelt státuszért minden évben meg kell küzdeni. Számít, hogyan illesztjük be a munkánkba az alternatív színházakat.

dr. Borsós Beáta elégedett a Bartók Kamaraszínház fejlődésének ütemével (Fotó: bartokszinhaz.hu/Mudra László)

Állítom, hogy Lívia ízlésének és szakmai hozzáértésének köszönhető a változás. Nagyon jól tud harmóniát teremteni a komoly, és a közönségbarátabb előadások között. A szórakoztató darabokhoz olyan rendezőt választ, aki nem fogja elvinni a gatyaletologatós bulvár felé.

- A befogadó jelleg veszít a fajsúlyából. Miért?

- Korábban megszoktuk, hogy rangos pesti színházak jártak ide. Ez lassan megfizethetetlen. Nem éri meg három előadásra annyit kifizetni, amiből mi létre tudunk hozni többet is. Vidéken is vannak jó előadások, és feladatunk is, hogy próbáljunk együttműködni velük. Azért kell saját társulat, mert kiemelt színház az, amelyik saját társulattal rendelkezik, és saját előadásokat hoz létre. Egy színház attól színház, hogy ott alkotó munka folyik, ez a pályázatomban is benne volt. Egy város kulturális potenciálját növeli, ha van saját színházi társulata. Ez már látszik a nézői visszajelzéseken is.

- A színházi vezetők másképp állnak hozzánk?

- Két igazgatói pályázat bíráló bizottságba is meghívtak. Látni, hogy jobban figyelnek ránk. Nagyon fontos, hogy ott vagyunk, és tudnak rólunk. A Pimpáré és Vakvarjúcska különdíját követően, bekerültünk a Vidor Fesztiválra, a Május!-t kiválasztották az új Vidéki Színházak Fesztiváljára és nagyon sajnálom, hogy nem kaptunk díjat, pedig megérdemelte volna a produkció. Nagyon jó visszajelzések voltak. Meg kellett érni a társulatnak is, hogy ilyen előadások legyenek. Dolgozhattak mindenféle rendezővel, színházi módszerrel. Ez sokban hozzájárult a fejlődésükhöz.

- A társulatépítéshez sok idő kell.

- Így van. Az ember abban bízik, hogy megkapja legalább azt a támogatást, amit az előzőben megkapott. Külföldön, akit megválasztanak négy évre, megkapja a négy év költségvetési számait. Mi ezt nem tudjuk. A társulati tagokkal egy évre szerződünk. Ha nem leszünk kiemelt színház, akkor a következő évre nem tudunk mindenkit szerződtetni. Így nehéz.

- Az ön repertoárja hogy nézne ki?

- Körülbelül ilyen lenne. A színházi ízlésünk szerencsére találkozott Líviával. Ritka, hogy nem értünk egyet. Nagyon jól tudunk együtt működni, mert a színház érdekeit nézzük, és nem a személyes ízlésünk dominál. Próbálunk az átlagnéző szemével is gondolkodni, aki szórakozni szeretne.

- Erre számított?

- Alapvetően igen. A fejlődési ütemünkkel elégedett vagyok. Szerencsére nem a semmiből nőttünk ki. Komoly elődök voltak, és komoly színházi munka. Egy picit megváltoztattuk a korszellemnek megfelelően, egy kicsit a szakma felé fordulva, hogy lássák, van az ország közepén egy kis színház, aki tud produkálni. Valami elmozdult. Nyilván ez még nem a vége.