A sajtómunkás szabadsága

Ez az év mégis különlegesnek ígérkezik, legalábbis az én életemben furcsa csomópont lett a 2014-es esztendő, bár erre csak teljesen véletlenül döbbentem rá egy verőfényes januári délelőttön, amikor az is megvilágosodott, hogy éppen negyedszázada kezdődött el a rendszervált(oztat)ás. Igaz ugyan, hogy csak bő egy évvel később, az első magyarországi szabad választásokon történt meg véglegesen, mégis a 89-es évtől számítjuk legújabbkori szabadságunkat.

Legalábbis mi, sajtómunkások, akiknek tárgyilagos politikai elemzők szerint kicsivel több közünk volt a folyamatok előmozdításához, mintsem a tények és történések puszta dokumentálása.

Nem állíthatom, hogy mindenki, azt sem, hogy aki fel tudta mérni az elkerülhetetlen változást és annak súlyát, az mind meggyőződéssel akarta volna azt, hiszen az tény, hogy ez a szakma az úgynevezett szocializmusban erősen kötődött az állampárthoz. Olyannyira, hogy bizonyos posztokra (lapkiadó vállalatok, országos napilapok, a rádió és a televízió) élére, az MSZMP KB közvetlenül nevezte ki az vezetőket, s maguk a lapok is a megyei, városi pártbizottságok lapjai voltak, ahogyan az 1989-ben még hetente kétszer megjelenő Dunaújvárosi Hírlap is.

A nyolcvanas évek második felére azonban ez a monolit sajtó is polarizálódott, s nem csak azért, mert az akkor már sejtekben meglévő ellenzéki erők szamizdat kiadványai az évtized végére előjöhettek az illegalitásból (mint például a Hitel, vagy a Kapu), de azért is, mert a pártállami lapok felhígultak . Régen nem a párttagkönyv volt már a legfontosabb ajánló, ha valaki újságíró akart lenni.

Hogy mennyire nem azt egy saját tapasztalattal támasztanám alá. Úgy alakult, hogy éppen 1989-ben kezdhettem el a Magyar Újságíró Szövetség Bálint Györgyről elnevezett újságíróiskoláját (ma akadémia). Kiváló kollégákat, rendkívül érzékeny időszakban, napról-napra változó korban fújt össze a szél, és mi kihasználtuk a kínálkozó lehetőségeket: ott voltunk mindenhol, kérdeztünk mindenkitől, és belekötöttünk mindenbe, amibe lehetett, olykor egymásba is. Egy ilyen alkalommal, valamilyen " offrecord" mondat után hangzott el az enyhén provokatív felszólítás: Na, tegye fel a kezét, aki párttag! Nyilvánvalóan fölöslegesen, mert, ha erre bárki is komolyan kíváncsi lett volna, beballag a tanulmányi osztályra és kikéri a csoportlistát, amin mindenkinek mindene rajta volt, anyja nevétől a párttagságáig bezárólag. Magunk is meghökkentünk, hogy a fent nevezett iskola 1989/90-es évfolyamának belpolitikai szakán egyetlen párttag sem volt. Legalábbis MSZMP-tag nem az akkor feltett kérdés erre vonatkozott.

A személyek, az újságírók elszakadása az állampárttól pedig a témák, az írások polarizálódását is meghozta. Felszínre kerültek az addig szőnyeg alá söpört, vagy ami még rosszabb: soha tudomásul sem vett társadalmi problémák. Olyan tabuk, mint a szegénység; a bűnözés és gyökerei; a vallás és a kötelező sorkatonai szolgálat; az alkohol és kábítószer; a leszakadó társadalmi csoportokkal, ezen belül is a cigánysággal kapcsolatos kérdések; a nem létező környezetvédelem; a gazdasági szerkezet korszerűtlensége, az elavult technológiák és az ezekből fakadó tehetetlenség és kilátástalanság kérdései.

A szociológia, a szociológusok előtt persze ismertek voltak ezek a kérdések, kutatták is, foglalkoztak vele, de mert magát a szociológia tudományát is a tűrt és tiltott kategóriák határán imbolyogtatták, kevés esélyük volt rá, hogy megállapításaikat a szakmabelieken és az állampárt funkcionáriusain kívül más, a szélesebb nyilvánosság is megismerje.

A szabadabb, legalábbis az állampárt részéről már kevésbé szorongatott sajtómunkások: (fő)szerkesztők és mezei újságírók, pedig megérezték az új időket, és egyre bátrabban feszegették korlátaikat. Amely korlátok sok esetben már nem is külső gátak voltak, sokkal inkább a magára hagyott másodosztályú párt-apparatcsik (mert a pártbizottságokon olykor még előttünk is így beszéltek rólunk) keszonbetegsége: fiziológiailag legalábbis igénybe vette a nyomáskülönbség. De idővel elmúlt az orrvérzés, a fülzúgás és a szédülés, amikor pedig a nagy, mindent beborító szürkeségből végre előjöttek a színek is, akkor az egyszerű sajtómunkások zöme megkönnyebbülten, reménnyel telve eldöntötte, hogy mást akar. Konkrétan azt, hogy soha, semmilyen pártfunkcitól ne kelljen azt hallania, hogy másodosztályú pártmunkás.

Pedig az az első szabad választások után nagyon hamar kiderült, hogy ebbéli hitükben csalatkozniuk kell. A szövetségesként üdvözölt, s ilyen formán a sajtó által is hatalomba segített akkori ellenzék úgy gondolta, hogy ez az állapot neki nagyon is jó: a sajtó most már az ő barátja, s nem szisszen majd minden kis szilánkhoz. Vagyis, ha már ezt megelőzően oly sok évtizeden át az volt, majd szervilis lesz vele szemben is. Ebben a reményében viszont az új hatalom volt kénytelen csalatkozni. A demokratikus játszadozás közben ugyanis a sajtó ráébredt saját öntudatára. Igaz, hogy némi külföldi segítséggel, évszázados demokráciák korrepetálásának is köszönhetően, de a magyar sajtó, a magyar újságírás negyvenegy évnyi vegetálás után addigra visszatalált önmagához. Rájött, hogy vannak nagy elődök, hagyományok s bizony dolga van! Ez pedig egyáltalán nem csak a propaganda, hanem a kontroll. A mindenkori hatalom kontrollja, ami viszont óhatatlanul is ellenzéki attitűddel jár, még ha ez az éppen hatalomba segített régi ellenzéknek nem is tetszik. Persze, nem is tetszett.

Hogy miért, és hogy ebben mekkora szerepe volt a sajtónak illetve a politikának, azt akkor még nem egészen értettem. De ez nem is csoda, ´89-ben még csak öt éve voltam benne (másfél év megszakítással) ebben az áldott/átkozott szakmában, aminek megvallásával azt is kifejezésre kívántam juttatni, hogy ilyenformán ebben az évben éppen harminc esztendeje léptem át első munkaadó szerkesztőségem küszöbén. Ez lenne tehát a második évforduló, ami talán (gondolom én) feljogosít arra, hogy a lapunkban kedden és pénteken megjelenő tényszerű visszatekintés mellett szubjektíven, a sajtómunkás szemével is visszatekintsek a rendszervált(oztat)ás évének történéseire. Már csak azért is, mert időközben újságíróból szerkesztő lettem, ami, ha minőségi váltást nem is, de szemléletbeli különbséget jelent. Annak pedig ugyancsak idén lesz húsz éve, hogy némi vargabetűt, majd egyhelyben topogást követően visszatértem a Dunaújvárosi Hírlaphoz. Hab a tortán, hogy ebben az évben három választáson is véleményt mondhatunk a huszonöt éve elkezdett demokráciaépítésről. Így, ha nem minden szombaton találnák meg az én privát történelmemet, az nem a véletlen műve.