A Scharbertek öröksége

Nem, nem tévedés: a sokszor Schalbertnek, Salbertnek, Salabertnek emlegetett, sőt: írt név l helyett valójában r -rel írandó ahogyan azt az örökös, Scharbert Gyula birtokunkban lévő névjegye és a történelmi tények tanúsítják. Élt valaha Magyarországon egy gépészmérnök, Scharbert Gyula, nem is olyan túl régen, aki nem csak egyszerűen gépész volt, hanem az akkori Fiuméban (ma: Rijeka) üzemelt hajógyár igazgatója is! Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésekor a nagypapa e hajógyár berendezéseit Budapestre hozta, és a XIII. kerületi Meder utcában, a Népsziget által határolt Hajógyári öbölben megalapította a Magyar Hajózási Zrt.-t amely a II. világháborúig innovációival Európa élenjáró belvízi hajógyára lett, de a szocializmus alatt is kiemelkedő műszaki színvonalat képviselt, a Duna-tengerjáró hajók, tolóhajók és úszódaruk miatt.

Ezt a hajógyár alapítójának méltán büszke unokája írja egy levelében. Aki nem csak ugyanazt a nevet viseli, de ugyanazt a foglalkozást is űzi, mint a Scharbert-családban emberemlékezet óta mindenki. Gépészmérnök, nevezetesen.

A sziget látogatói balról jobbra: Fekete Ferenc, Pekarek János, Scharbert Gyula és Kutrovácz István

Az 1944-ben született örökös, aki még mindig aktív főként tűzvédelmi berendezéseket gyártó budapesti vállalkozásában, sűrűn jár gyerekkori emlékei színhelyén, Kisapostagon, sőt, a Scharbert-szigeten is. Egykor sokat nyaralt ott, még azután is, hogy 1950-ben államosították a szigetet, amelyet (erről megvan az eredeti adásvételi szerződés) 1919-ben vásárolt meg a hajógyárat alapító nagypapa az akkori folyamkotró cégtől, amely a Duna szabályozásán dolgozott.

Az államosítás után még évekig élt a szigeten a mai örökös keresztapja, aki nemrég hunyt el, kilencvenhét éves korában. Majd az egykori gondnok, volt hajógépész, a nagypapa alkalmazottja, a jó Augusztiny Mihály és felesége, Zsuzsi néni nem csak az ország talán legszebb szigetének legszebb helyén emelt kis kúriára vigyáztak, hanem arra a tartásra is, ami a régi hajósokat annyira jellemezte. Volt mit tanulni tőlük. Amit lehetett, azt mind meg is tanulták, akik hozzájuk jártak.

Nem csak az örökös (mint már tudjuk: nem az anyagi javak, hanem ama bizonyos tartás örököse ő), hanem barátai is. Akik közé egy nagyon régen nem látott ismerősünk is tartozott, tartozik, akivel a minap éppen a Scharbert-szigeten volt szerencsénk találkozni: Fekete Ferenc, a dunaújvárosi mezőgazdasági szövetkezet egykori elnöke...

Hármasban járták be a szigetet újra, ki tudja, hányadszor: Scharbert Gyula, Fekete Ferenc és Kutrovácz István, a Schalbert Kisapostag Település Fejlesztéséért Alapítvány kuratóriumának elnöke.

(Már tudjuk, hogy a név téves de időbe telik, míg a közjogi apparátuson átmegy majd a névváltoztatási javaslat. Ha egyáltalán érdemes ezzel tölteni az időt.)

Bizony, a sziget, s rajta az egykor festői kúria, nincs jó állapotban. A sziget elsősorban azért, mert hagyták feltöltődni a nyugati part felőli holtágat, amely azért vált holtággá, mert gátat építettek a sziget északi részén.

Továbbá leromlott a sziget azért is, mert az 1960-as években a dunaújvárosi vasmű kokszolójából ide kezdték lerakni a széniszapot.

A kúria pedig azért van rossz állapotban, mert bár üzemi épületként használta az új tulajdonos, a Dunaújváros ingatlankezelő vállalata (amelynek egyik munkatársa volt Kutrovácz István is, aki egy anno frissen betonozott járdarészbe bele is véste akkori brigádjuk nevét), valójában nem volt igazi gazdája.

Gondviselője is csak az öreg Augusztiny, akinek rendszerváltás utáni halála óta nem akadt sajnos senki sem, aki törődött volna a sokat látott épülettel.

Benőtte hát a kúriát az erdő. Betörtek az ablakok, beszakadt a tető, az ajtó, ellopták a szerelvényeket, néhol a padló is életveszélyes.

De még a kúriánál is rosszabb állapotban van a még ugyancsak a nagypapa által emelt uszályépítő műhely! Annak sincs se teteje, se ablaka, s egész kis erdő nőtt benne.

Holott, gondolkodnak az emlékidéző terepszemlén szigetet járó urak, még így is, még most is a Duna micsoda ékszerévé lehetne fejleszteni ezt a helyet!

Igaz, hogy borzasztó sokba kerülne például rekultiválni az egykori széniszap-lerakót, s újjáéleszteni a holtágat.

Viszont: nagyon megérné, mivel egyértelmű, hogy a magyarországi Duna-szakasz egyik, ha nem a legszebb helyéről van szó!

Aminek idegenforgalmi és szabadidős hasznosításáról már komplett terv létezik, éppen a Schalbert alapítvány támogatásával.

Arról nem is szólva, hogy a Scharbert név, mint már tudjuk, igazán megérdemli, hogy emlékezzünk rá és a magyar hajóépítés egy szép fejezetére.

Hol másutt tehetnénk meg ezt méltóbban, mint a Scharbert-szigeten ?