Aki visszatolta a kizökkent időt

A szobrász, Kligl Sándor egy otthonát néhány holmival éppen elhagyó asszonyt és gyermekét ábrázolta. Ez a kisfiú akár lehetne a ma Dunaföldváron élő Pernizsák Mihály, akit 1946 januárjában hatéves kisfiúként szállították be abba a marhavagonba, amely az ismeretlenbe vitte.

Anyám sváb volt, apám magyar - mondja kis akcentussal Pernizsák Mihály. S mesélni kezdi életét, amely sajátos tükre a magyar és európai történelemnek. Az anya nélkül maradt jólelkű, szép sváb Spies Borbála és az ifjúsági bokszbajnok tekintélyében lubickoló csinos magyar Pernizsák János papírgyári tűzoltó házasságából két fiúgyermek született. Az orosz frontot megjárt apa a lágerből kétszer megszökött, másodjára végül sikeresen hazaért Soroksárra, de a nagy történelmi fordulatban a nyilasból kommunistává avanzsált apósa feljelentette a katonaszökevényt. Sportkapcsolatai ekkor megmentették, ki tudta húzni fejét a hurokból. Ekkor még nem sejtette, hogy hamarosan mi minden vár rá és családjára.

A kormány kezdeményezésére ugyanis a győztes nagyhatalmak a potsdami konferencia XIII. cikkelye alapján engedélyt adtak a magyar kormánynak a hazai sváb lakosság kitelepítésére.

Pernizsák Mihály és felesége Margitka dunaföldvári otthonában külön lakrészt kapott Oma és Opa Fotó: L. Mészáros Irma

Huszonnégy óra alatt megfordult a világ. A soroksári Pernizsák család is megkapta a végzést: az anya és Michael nevű fia svábnak címkézve a listára került, az apa és az idősebbik fiú magyarként nem. A család kettéválasztása nem okozott dilemmát a kitelepítést elrendelőknek. Pernizsák János azonban - bár sokan agitálták, hogy maradjon, hogy van itt elég szép nő, meg úgyis a gázkamrába viszik őket - nem hagyta cserben feleségét és gyermekeit. Egy lepedőbe kötötték legfontosabb dolgaikat. Bezsuppolták őket társaikkal egy marhavagonba, vizet raktak be, s máris kattant kívül a zár. Az asszonyok sírtak, ordítottak - emlékszik vissza Pernizsák Mihály. Az akkori kisfiú nem fogta föl, miért sírt az édesanyja. Mint ahogy Budapest bombázásáról is azt az emléket őrzi, hogy szép volt a tűzijáték! De emlékszik az Ausztrián át Németország felé tartó út legfontosabb megállóira, a láger helyszínére, a Neckar folyóban fürdésre. Mintha kirándulni mentünk volna! - mosolyog akkori önmagán. (Milyen csodás a gyermeki fantázia, tán ez segíti a túlélést!) Végül a több száz ember elosztásakor Württemberg tartományba, Nürtingenbe kerültek.

Pereg a film tovább. Bementek a Pernizsák család számára kijelölt házba. - Sosem felejtem el a gyermekét szorosan magához ölelő német háziasszony rémült arcát. Félt tőlünk. Rossz hírük terjedt a magyaroknak - magyarázza. Szegénység volt ott is. Az első hetek bizalmatlansága akkor oldódott, amikor Pernizsák János a kártyán nyert üveg pálinkát Bajorországban fél disznóra cserélvén ennivalót hozott a házba. Mindenkinek: svábnak, magyarnak, németnek. Mert mindenki éhes volt. A lábát tört fogatos ló húsa is pillanatok alatt a családok konyhájára került. Sokan azt gondolták itthon, a paradicsomba mentünk, de a szétbombázott városokban ott is nagy nyomorúság volt, s csak a Marshall-terv segélye oldotta meg - teszi hozzá az emlékező Misi bácsi.

Édesanyja mindig arról álmodott, hogy visszajön. Honvágya, Soroksár utáni sóvárgása csak akkor csillapodott, amikor a hatvanas években Magyarországra utaztak. Az a Soroksár már idegen volt.

A sors különösen szövi a szálakat. Mert a történetünknek még Dunaföldvárhoz is vissza kell kanyarodnia. A felnőtté vált Michael Pernizsák, aki stukkókészítő, majd ipari kereskedő lett, házasságkötése révén 1962-ben került Weikersheimbe. Mire 1993-ban a dunaföldváriak testvérvárosi kapcsolatot alakítottak ki ezzel a szép német kisvárossal, Michael már elvált ember volt. A földvári kertbarátok megkeresték az ottani Borbarátok Egyesületet, amelynek alelnöke éppen Herr Pernizsak volt, aki magyar nyelvtudásával kulcsfigurája lett e testvérkapcsolatnak. Ez hozta Dunaföldvárra. A Kertbarátok pénztárosa és egyik aktív tagja egy szép szőke elvált asszony, Margitka volt. A két sokat megélt ember egyre közelebb került egymáshoz. Majd, mint a mesében... 1996-ban házasságot kötöttek, s Dunaföldváron szép otthont alakítottak ki, ahol természetesen külön lakrésze lett Omának és Opának, azaz Spies Borbálának és Pernizsák Jánosnak. Ők is hazaértek. S már végleges nyughelyük is ez a város. Lehet, hogy véletlen, de az is kiderült, hogy Oma testvérei árvagyerekként egy évig itt nevelődtek a Missziós házban a nővérek keze alatt Dunaföldváron - meséli Margitka új családjának réges-régi történetmorzsáit.

Az Országgyűlés 2012-ben a kitaszítottakkal teli első vonat indulásának napját, január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánította.

A Soroksár és Dunaföldvár közötti távolság a valóságban alig száz kilométer, de van, akinek pár ezret kellett megtennie. Közben eltelt hét évtized. Elűzetés és visszatérés. Ötven évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy valaha visszajövök Magyarországra - zárja a beszélgetést Misi bácsi, aki hetvenhat évesen is a Dunaföldvári Kertbarátok alelnöke, aktív tagja, két évtizede külföldi kirándulásaik szervezője. Magyarul mindent megért, olvasni tud, írni nem. Bár Németországban is van lakásuk, az év nagy részét a Duna-parti városban töltik. Csoda, hogy mennyi véletlennek kellett megtörténnie, hogy így alakuljon az életünk. De itthon vagyok - mondja elégedetten, s megsimogatja felesége kezét.

Főhősünk, aki egy a közel kétszázezer deportált sváb közül, végül helyretolta a kizökkent időt.