Az alapember: untermann

A legfontosabbat máris tudja.

Mosolyog!

Ezzel a pillanatnyilag Magyarországon tartózkodók azon abszolút kisebbségéhez tartozik, akik képesek szebbé tenni az életünket.

Lydia Unterstrasser azonban nem ezért jött.

Nem akarja szebbé tenni a magyar életet. Német állampolgárként ezt meghagyja nekünk. Megismerni sem akarja azt. Azon már túl van.

A vérében hordozza.

Édesanyja magyar pedagógus, évtizedek óta él Németországban, és német férjétől, aki ugyancsak tanár, két gyermeket szült, egy fiút és egy leányt.

Lydia tavalyi érettségije után bébiszitterként dolgozott Angliában, ahol letette az úgynevezett Cambridge-nyelvvizsgát. (Egyébként Oxfordban lakott, ahova feltett szándéka visszatérni és elvégezni a híres egyetemet, aminek azonban van egy nagyon komoly hibája: drága.) Ezután pincérként dolgozott Bajorországban.

Mégis azt vette a fejébe, hogy újságíró lesz.

Mit mondjak: gondolhatott volna rosszabbat is.

Zsurnalisztikával foglalkozó egyetem van a lakhelyéhez, Egmatinghoz közeli Eichstattban (Ingolstadt mellett). Nem is túl drága.

Viszont kicsit magyar. Amennyiben oda csak úgy lehet bejutni, ha a jelentkező képes némi szakmai gyakorlatot felmutatni. Ám német újsághoz rendszerint csak olyanokat vesznek fel, akik zsurnalisztikai egyetemet végeztek.

E huszonkettes csapdája kétségkívül emlékeztet az 1980-as évek hazai gyakorlatára, amikor is a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) újságíró iskolájába csak olyanokat vettek fel, akik szerkesztőségben dolgoztak. Ellenben szerkesztőségbe azok kerülhettek, akik elvégezték a MÚOSZ-iskolát.

Lydia megoldotta a lehetetlennek tűnő feladványt, s így a legnehezebbként leírható mozzanaton mára túl van. Anyai nagyszülei ugyanis dunaföldváriak, akik ismerik a városka jobb lelkületét kiválóan megtestesítő Lukácsi Pálnét, Irma nénit , úgyszintén egykori tanárt, aki a mi külső munkatársunk.

Lydia tehát a Dunaújvárosi Hírlap gyakornoka.

Képzeljék magukat egy tizenkilenc éves lány helyébe, aki Németországban született, az ott legnehezebbnek tartott bajor érettségit tette le németből, matematikából, angolból, történelemből és rajzból, ám magyarul csak édesanyjától tanult, rajta kívül a dunaföldvári nagyszülőkkel beszélhetett e közismerten könnyű és logikus nyelven ( a hegyes hegyen vár a vár ...), írni legfeljebb sms-t írt magyarul (bár azt félkézzel), történelmünkből mindössze a Habsburg-korszakot ismeri részletesebben, hiszen a Habsburgok mégis csak németek voltak valahol - s egyik napról a másikra belecsöppen egy számára tökismeretlen város naponta tizenhat oldalon megjelenő újságjának egészen sajátos szerkesztőségébe.

A mindig mosolygós Lydia Unterstrasser

Nem mondom, hogy istentől s világtól elrugaszkodott hely és emberek fogadták, de azt igen, hogy kezdetben egy kukkot sem értett az egészből.

Ám hősiesen mosolygott.

Még akkor is, amikor ilyeneket hallott: az archívból tedd be a HUP-ba, onnan én áthúzom a szolgára négy hasábos fekvőként, a Keki meg majd ír hozzá négy sort vagy csinál három tojást. Honnan? Hová? Hogyan? Ki? És legfőképpen: mit?

Az idézőjelek között szereplő mondat értelmezésétől megkímélem önöket. Elég az hozzá, hogy ilyeneket óránként tucatjával bocsát ki a magunkfajta, anélkül hogy észrevenné, és mindehhez rendkívül komor és kifejezetten eltökélt arcot vág, mintha az egésznek lenne valami értelme.

Nincs. Célja van neki. Mindegy.

Lydia hűségesen baktat az érdekesebb feladatokkal megbízott munkatársak nyomában, néha viszi a táskát, megfogja az esernyőt, kölcsönad egy tollat, figyel rendületlenül és persze: mosolyog.

Kedvenc étele természetesen a gulyás, mégpedig a nagypapa gulyása.

Jól látja, mennyivel szegényebb Németországnál Magyarország - de így tetszik neki! Németországban mindenki csak azzal törődik, hogy minél több pénzt keressen. Nincsenek érzések. Német barátai túl szenvedélyesnek, sőt, agresszívnek tartják a magyarokat, de ő értékeli, hogy ha mosolyogva, magyarul szól honfitársainkhoz, mindig kedvességet kap viszonzásul.

Már ismeri a hír öt alapkérdését ( mi történt, hol, mikor, kivel és hogyan ), tudja azt is, hogy a miért történt? kérdés nem a hír, hanem a riport műfajához tartozik, tudja, mi az az uborkaszezon - és ezzel nagyjából mindent megtanult, ami ebből a szakmából megtanulható. A többit érezni kell, és az csak úgy lehetséges, ha rengeteg más, kezdetben fölöslegesnek tűnő dolgot tanul, tanul egyfolytában, egészen haláláig. Mert az újságírást elfelejteni nem lehet, legfeljebb abbahagyni, még akkor sem, ha valaki a divatszakma valamely magazinjánál szeretne elhelyezkedni a remélhetőleg nem túl távoli jövőben, miként Lydia.

Azt azért látni szeretném, hogyan néz majd a zsurnalisztikai egyetem tanára, amikor megtudja, hogy legújabb tanítványa a Dunaújvárosi Hírlapnál töltötte gyakorlati idejét. Addigra azt is megtanítjuk majd gyakornokunknak, hogy ez az újság eddigi hatvannégy évfolyamának tekintélyes részében úgy került utcára, mint hetente kétszer megjelenő napilap...

Azon a nézésen Lydia természetesen ismét mosolyogni fog. Sokáig.

Mint rajtunk, akik fontosságunk teljes (bár egy egészen picit talán túlhangsúlyozott) tudatában olyan mélyre vésődött homlokráncokkal lépünk ki az utcára egy-egy szerkesztőségi értekezlet után, mint akiknek az egész világot kell széles és megbízható vállaikra venniük.

Egyébként tényleg. Csak épp Dunaújvárosnál kell megfognunk, és ez nem teszi könnyebbé a feladatot.

Még szerencse, hogy van köztünk valaki, aki hitelesen tud mosolyogni.