Ebből elég egy, többet ilyen hosszú távokat nem futok - Nyolcvan kilométereket még vállalok...

– Hogy vagy most?

– Köszönöm: teljesen jól! Lelkileg is, fizikailag is rendben vagyok!

– Mi történt a világ legnehezebbnek tartott ultramaratoni futóversenyének, a 246,8 kilométeres Spartathlonnak a 81. kilométerénél, hogy feladtad a folytatást? Nem ilyennek ismerünk...

– A pontos okot magam sem tudom. Az biztos, hogy volt egy taktikai tervem, amely szerint megpróbálok nagyjából óránként tíz kilométeres sebességgel futni, azaz erre az első szakaszra, ami a Korinthoszi-csatorna túlsó partjáig tart, 8-8,5 órát szánok. Rendben elstartoltunk Athénból szeptember 25-én helyi idő szerint reggel hétkor, magyar idő szerint reggel hatkor mind a háromszázkilencvennyolcan. Vittem magammal elég vizet és energiazselét is, sőt, küldtem előre ezekből segítőim révén a frissítő állomásokhoz. Ezekből a pontokból összesen hetvenötöt állítottak föl a szervezők. A körülmények nem voltak ideálisak a hosszútávfutáshoz, hiszen 30 Celsius fokot mértek már a kora délelőtti órákban is, ám a 60-80 százalékos páratartalom miatt a hőérzet legalább 38 fokos volt. De hát éppen ezért tartják a Spartathlont az ultrafutók olimpiájának...

Csak a 204-es rajtszámú versenyzőt figyeljék! Dr. Szabó Zoltán a Spartathlon 2015-ös indulójaként versenytársai egy csoportjával.

– Talán a meleg és a pára volt túl nagy?

– Aligha, hiszen a felkészülésemnél ezt a körülményt is figyelembe vettem! A nyáron akkor is futottam, amikor 38 fokot mutattak a hőmérők... Ami már a start után meglepett, az az volt, hogy nem esett jól a futás. Velem ez nem szokott előfordulni semmilyen futásnál!

– Mióta is futsz rendszeresen?

– Tíz éve tettem le a cigarettát, akkor kezdtem el kocogni, öt éve futok ultratávokat. Az Ultrabalaton futóversenyt már háromszor is sikerült teljesítenem, pedig az kétszáz kilométeren felül van! Éppen az ilyen eredményeknek köszönhető, hogy kijutottam a Spartathlon versenyre, 57 évesen.

– Bocs, de nem vagy ehhez egy kicsit öreg? Ebben a korban 246 kilométer...

A képből is lehet sejteni a speciális igénybevételeket... Fotó: Amatőr felvétel

– Megítélés kérdése, mindenesetre nem én voltam az egyetlen ötven év feletti futó az indulók között. Akadt ott még hatvanévesnél idősebb is! Ultrafutóknál egyébként a negyven év körüli kor a legjobb, legalábbis ezt mutatják az eredmények.

– Akkor talán a fölkészülésed nem volt elég alapos?

– Ezt sem hiszem! Az utolsó három hónapban nagyon intenzíven edzetten, heti százhúsz-százötven kilométereket futottam, és minden hétvégén teljesítettem legalább egy, negyven-nyolcvan kilométer közötti szakaszt is egyvégtében. Előfordult, hogy 38 fokos hőségben futottam egyszerre nyolcvan kilométert...

– Akkor talán a túledzettség jelenthette a problémát?

– Ez sem valószínű: amikor túledzettség jeleit tapasztaltam, csökkentettem a terhelést. A versenyre pedig jól rápihentem, úgy, hogy előzetes terv alapján csökkentettem a lefutott távokat a verseny közeledtével. Lelkileg sem éreztem túl stresszesnek magam, bár természetesen volt bennem izgalom. Talán egyszer rájövök az okra. A lényeg az, hogy nem esett jól a futás, és tulajdonképpen ez az egyetlen körülmény, ami bánt engem. Én mindig nagy örömmel, könnyen futottam.

– Szóval, ott tartottunk, hogy óránkénti tíz kilométeres tempót tűztél ki magadnak az első szakaszra. Sikerült?

– Igen. Még szép időelőnyt is gyűjtöttem. Ugyanis minden ellenőrző pontnak van szintideje, nem csak a befutónak. Aki túllépi a résztávok szintidejét, automatikusan kiesik a versenyből. Az első húsz-harminc kilométeren nekem negyven percnyi tartalék időt sikerült fölhalmoznom! Aztán egyszercsak az előny elkezdett olvadni. Hetven kilométer megtétele után figyelmeztettek a kísérőim, hogy már csak hat percnyi tartalék időelőnyöm maradt az előírt szintidőhöz képest, kicsit meg kellene nyomnom a tempót! Akkor igyekeztem ötperces ezer métereket futni. Ez volt ugye a Korinthoszi-csatornától tíz kilométerre. Ott végig fölfelé vezet az út, úgy sprinteltem. Végül is tizennégy perces előnnyel érkeztem a frissítő pontra a szintidőhöz képest, de az utolsó három kilométerre egyáltalán nem emlékszem.

– Ennyire kikészített az emelkedő?

– Úgy látszik... Elszakadt a film! Önkívületi állapotban futottam. A kísérőimnek kellett beirányítaniuk az állomásra, mert ájulás közeli állapotba kerültem. A Korinthoszi-csatorna hídjára sem emlékszem, hogy átmentem volna rajta. Fölfektettek egy asztalra, és amikor nagyjából föltisztultam, első szavam az volt, hogy nekem mennem kell, mert időre be kell érnem a frissítő állomásra. Megnyugtattak, hogy ott vagyok. Aztán a versenyszervezők megkérdezték, hogy tervezem-e a verseny folytatását? Mivel százhatvan kilométer volt még hátra, ráadásul a leghúzósabb részek, annyi erőt már nem éreztem magamban, hogy továbbmenjek: kénytelen voltam kiszállni.

– Bánod?

– Sajnálom, persze, de nem okozott lelki törést. Végül is a munkát elvégeztem: tisztességesen fölkészültem. Tízévi munkám fekszik ebben a projektben. Olyan, mintha kijutnék az olimpiára, de nem állhatok a dobogóra. Akkor is olimpikon lettem! Ez nekem óriási élmény. Hihetetlen volt a hangulat, fantasztikusan éreztem magam a búcsúvacsorán is, magyarok kitűnő társaságában. Végül is a 398 indulóból 224-es kiestek, és csak 174-en teljesítették a versenyt.

– Megpróbálod még?

– Nem. Ezt már a Spartathlon előtt eldöntöttem. Ebből elég egy. Többet ilyen hosszú távokat nem futok. Nyolcvan kilométereket még vállalok, mondjuk egy Baja-Szekszárd versenyt, de száz kilométereket már nem teljesítek. Maradjon öröm a futás!