Egy kifordult világban - Interjú Szaksz Gabival

Elképesztően nagy adomány az élettől, hogy azt csinálhatom, amit szeretek... (Fotó: Ady Géza)

- Miért csak egy darabban játszottál itt?

- Akkor még nem volt itt táncszínház... Most, hogy jöttem ide, ezen gondolkodtam. Jó lenne itt játszani. Hiányzik a színház.

- Hogy lett abból az izgága kislányból országszerte ismert celeb?

- Nem volt célom, hogy celeb legyek. Kaptam egy jó szerepet, amire igennel válaszoltam. Kihívás volt, és nem kellett semmit feladnom. Megszoktam. Eleve pörgős vagyok, jövök- megyek, mint a távirat . Tulajdonképpen húszéves korom óta Budapesten élek. Tavaly előtt hazaköltöztem, annyira utáltam már Pestet. Tömegközlekedéssel járok. Nem tudom megszokni az emberek mentalitását, az udvariatlanságot, ahogy átgázolnak, átnéznek egymáson. Hamar kiderült, hogy nem fér bele, hogy innen járjak be.

- A művészvilág nem épp a finomkodásról híres. Ármányokkal teli

- Ez a művészvilágban így van. De nem csak a művészeknél. Mindenhol vannak emberi ellentétek, könyöklések, taposások. Nem mondom, néha van, hogy megvisel, de aztán továbblépek. Nem vagyok nyomulós, emberséges vagyok. Nem szeretek mások lelkivilágába belemászni. Azt sem szeretem, ha az enyémbe gázolnak. Vannak helyzetek, amiket én sem annyira kedvelek, de tudomásul veszem, hogy ezzel jár. Igyekszem odafigyelni, hogy ne vegyen el belőlem túl sokat.

- Nem okozott törést, amikor kiderült, hogy a táncnak vége, hogy a sérülések elzárták az utat?

- De igen. Egy mindig fiatalos, filigrán nő nehezebben éli meg főleg aki napi nyolc-tíz órákat mozog, és benne van a táncban , hogy a szervezet már nem úgy re-agál. Volt két sérülésem, és be kellett látnom, hogy ez már nem fog működni. Akkor kezdtem el tanítani. Mert ettől nem lehet elszakadni. Ha most egy előadásban kellene táncolnom, simán menne. De most már tudom a gyenge pontokat, amikre jobban oda kell figyelnem.

- Sok időt befektettél. Nem érzed kárba veszettnek?

- Egy pillanatig sem. Ezért oktatom. Olyan kitartást, olyan erőt ad. Fegyelmezettséget, tartást. A mai napig odafigyelek arra, hogy mit eszek, mennyit edzek. Minden gyereknek szüksége lenne rá. Vannak olyan jobb és bal agyféltekét összehangoló gyakorlatok, amik segítenek a dislexia, disgráfia megelőzésében, javításában. Térérzéket, egyensúlyérzéket, mozgáskoordinációt ad a tánc.

- Teljesen tudatos vagy?

- Igyekszem. Ez is a táncból fakad részben. Mások véleményétől én emberileg nem változom.

- Nagyon keveset tudni a magánéletedről. Miért?

- A magánéletem az enyém, de én sem úszom meg, épp most jelent meg egy cikk. Vannak kérdések, amikre válaszolni kell. Illik is, hiszen a nézőt érdekli. De én nem posztolom ki, hogy mit csinálok, nem a virtuális térben élem az életem...

- Elégedett vagy most a sorsoddal?

- Van bennem szeretet és elfogadás. Elképesztően nagy adomány az élettől, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, nagyon hálás vagyok érte. Van bennem egy pici elégedetlenség, mert az visz előbbre. Jó lenne kicsit többet színpadon lenni. Nem könnyű, hajlamosak az embert beskatulyázni, hogy ennyi.

- Milyen szerepet tudnál elképzelni?

- Egy jó kis vígjátékot. Szeretek nevettetni. Nagyon szeretem a klasszikus vígjátékokat. Többfelé, többször volt is szerencsém játszani ilyenekben.

- Fájt, hogy nem vettek fel a főiskolára?

- Egy ideig. A Teátrum Színiakadémián Pethes Gyuri bácsi volt az osztályfőnököm. Előtte a Színművészetin tanított. Mesélte, hogy egyszer a felvételin próbálta meggyőzni a többieket, hogy adjanak még egy esélyt a jelentkezőnek, akit eltanácsoltak. Hiába. Amikor kimondta a jelentkező nevét, mindent megértettem. Latinovits Zoltánnak hívták... Egy ideig próbálkoztam. Magamnak volt próbatétel, hogy meddig jutok el. De nem bánom, hogy nem sikerült. Nagyon sokat tanultam Gyuri bácsitól. Szerencsés is vagyok, mert alkatomnál fogva több mindenre alkalmas vagyok, akár prózára, akár musical-re. A sors úgy hozta, hogy ott, azoknál a színházaknál, ahol eddig voltam, kellett egy olyan ember, mint én. Most meg tele tehetségkutató műsorokkal a média, most már nagyon sok embert onnan hívnak előadásokba, sokkal kevesebb a lehetőség. Ilyen időket élünk.

- Szoros kapcsolatot tartasz a családoddal. Ők hogy állnak a sikeredhez? Anya büszke a kicsi lányára?

- Nyilvánvaló. Minden szülő büszke a saját gyerekére. Persze hogy büszkék rám. De igen, féltenek. Vannak nehezebb helyzetek is az ember életében. Volt olyan, amikor külön felhívtam a figyelmét arra, hogy amit lát, az egy szerep. Én meg én vagyok. Ha arra a szerepre rosszat mondanak, az nem azonos az én személyemmel.

- A medálod a párodtól kaptad?

- Igen, ez egy hegyikristály angyal, karácsonyra kaptam. A hegyikristály az egyik legtisztább és legjobban tisztító kristály. Nagyon szeretem. Elég régóta angyalkákat hordok. Szeretem őket, nem véletlenül játszottam a Sohasevolt Glóriában angyalt. Csodálatos az a szerep, amit abban a filmben kaptam az én kedvenc rendezőmtől: Bernáth Zsolttól. Nagyon szép, ha egy angyal, vagy az egyik ember a másikért áldozatokat hoz. Sok szempontból kifordult a világ önmagából, és a jó emberi értékeket nem becsülik. Nem tudok mást tenni, csak hinni abban, hogy ez változik.

- Miben látod a korszak rákfenéjét?

- Az elgépiesedett, elszemélytelenedett világban. Túl sok gépet használunk. Én sokkal jobban értékelem, ha társasjátékozunk, kirándulunk, mint a játékfelkéréseket. Az emberek nagy része a számítógép előtt éli az életét, szinte a számítógépben. Elfelejtjük a személyes kommunikációt, elfelejtünk odafigyelni egymásra. Nem az eszközben van a hiba, hanem abban, ahogyan használják. Én azon vagyok, hogy változtassak. Apró dolgokkal. Azzal, ahogy az emberekhez hozzáállok. Szerintem, ez pont elég. Meg hogy hiszünk abban: ami jó, az jó, ami rossz, az nem annyira jó, de az is van, hiszen poláris világban élünk. Bízom benne, hogy visszazökken egy normálisabb kerékvágásba a világ. A magokat el kell vetni, és majd a csírák, ha előbb nem, utóbb kikelnek.