Egy leendő prímás: Krisztián nagyon hosszú út elején jár

- G-húr! G-húr!

A kisfiú óriási összpontosítással szólaltatja meg a hegedű G-húrját. Majd a másik hármat is. Ráduly Attila, akit sokan a dunaújvárosi halászcsárda prímásaként ismernek, elégedetten hátradől.

- Jól van, Krisztián! Most pihenj egy kicsit.

Az Erkel kert egyik lakásában vagyunk. Elegáns bútorok, korszerű televízió, számítógép. A fal melletti ketrecben törpenyúl motoz. Tisztaság, csend, nyugalom. A kilencéves Rabóczky Krisztián leengedi a hegedűt, jólesik neki a lazítás, de tekintetét még eközben sem veszi le a prímásról.

Attilát tíz éve, Krisztiánt tíz napja ismerem. Ők sem túl régi ismerősök. Néhány hete ad zeneórákat Attila a hiperaktív kisfiúnak, akinek mindene a hegedű.

- Sok megpróbáltatáson ment át a gyerek már kicsi korától kezdve - mondja Attila anyja, Szabó Irén, aki a vasmű egyik cégénél értékesítési és kereskedelmi ügyintéző. - Tizenhárom hónapos volt, amikor örökbe fogadtam: az édesanyja elhagyta.

- Cigányfiú, tehát az öröklött nehézségeken kívül még a környezetünk okozta problémákkal is szembe kell néznie. Amikor az első időkben levittem a játszótérre, kérdezgettek, hogy miért ilyen barna a bőre? Azt feleltem: azért, mert az édesapja olasz. Mindenki elismerően bólogatott. Elszégyelltem magam. Hát ki vagyok én, hogy megváltoztassam a gyerek származását? Cigány, mondtam azután. Látta volna akkor a többi szülő szemét...

Irén anyja nagyon szereti az örökbefogadott unokát, aki a dédpapa nevét kapta. Amikor a nagymama meglátta leendő unokája fényképét, sokáig nézte az árvaházban készült felvételt az alig egyéves fiúról, majd csak annyit kérdezett Iréntől:

- Ugye, nem hagyod ott?

Ráduly Attila és Rabóczky Krisztián. Ehhez a képhez talán nem szükséges semmilyen magyarázó szöveg sem...  Fotó: Zsedrovits Enikő

Krisztián tudja, hogy Irén nem a szülőanyja, de számára ez nem érdekes. Annál érthetetlenebbek viszont neki azok a tapasztalatok, amelyek bőre színe, származása miatt vonják kétségbe képességeit, jogát arra, hogy olyan életet éljen, mint a többi korabeli gyerek. Még pedagógus is volt azok között, akik olyan durván megalázták a fiút, hogy utána pszichológushoz kellett járni vele.

Ezekről az eseményekről részben Ráduly Attilától értesülök. A prímás, aki játszott a KISZ Központi Művészegyüttesében is, aki a Száztagú Cigányzenekarral bejárta Európa jelentősebb színpadait, akinek sikereit tévéfelvételek őrzik, s fellépett külföldi szórakozóhelyeken, maga is sokat tapasztalt már. Volt munkanélküli, majd a zeneiskola alkalmazottja - mint portás. Közmunkásként is dolgozott, és az utóbbi hónapokban enyhén szólva rosszkedvű volt. Sehol sem találta a helyét, egyre több munkát vállalt, hogy minél kevesebb ideje maradjon a sorsán való töprengésre. Már-már depresszióba esett, amikor egy ismerőstől meghallotta: Szabó Irén hegedűtanárt keres Krisztián mellé.

- Amikor nagyon súlyos összeomlás érte Krisztiánt, mindig le kellett vinni a halászcsárdához. A hegedűszót hallva megnyugodott. Attól kezdve azt kérdezgette: anya, én mikor leszek hegedűs?

Az óra szünetében: Szabó Irén, Rabóczky Krisztián és a hegedű

Krisztián annyira kötődik a hegedűhöz, hogy nem tudta volna elviselni, ha nem tudhatja mindig a közelében, vagy legalább az otthonában. Nem maradt más lehetőség, mint a magántanár.

Információ és ismeretség híján a helyi roma kisebbségi önkormányzat elnökéhez ment el Irén, segítségért. Hosszú János azonnal Attilát javasolta tanárként - s amikor meghallotta, hogy nincs hegedű, ez a gond is megoldódott. Attila kiválasztotta, Hosszú János és munkatársa, Bánkúti Zsolt kifizette, Krisztián pedig hazavihette az azóta is rendkívüli becsben tartott hangszert.

Azóta hetente van hegedűóra Irén lakásában. Egészen egyedi módon.

Valószínűleg soha nem lehet majd eldönteni, kinek jött jobban, hogy a hegedűrajongó kisfiú és a mellőzött prímás egymásra talált! Én csak azt látom, hogy Krisztián rajongással csüng mesterén, aki hiába határozta el, hogy tanári távolságtartással kezeli majd a fiút. Zeneóra közben szinte aggályos figyelemmel kíséri a gyerek figyelmének ingadozásait, a kellő pillanatokban tréfákkal oldja a feszültséget. Attila világlátásának javulásáról pedig elég csak annyi, hogy hihetetlen lelkesedéssel beszél élete első tanítványáról, akiről teljes meggyőződéssel állítja: jó hegedűs lesz!

Ő már most látja rajta.

Véget ér a hegedűóra, Krisztián némi csalódással ereszti le a hangszert. Attila megsimogatja a fejét.

- Ki a legnagyobb? - kérdezi.

- Attila! - vágja rá a gyerek, majd meglátva mestere fejrázását, szemlesütve teszi hozzá: - Én...

Mindkettőben igaza van. Mindketten legyőzték a rossz szellemeiket.