Micsoda képmutatás kellett ahhoz, hogy fényűzésben éljen és irányítsa az országát!

Tito egykori jugoszláv elnökről sokat volt módunk és szerencsénk írni az elmúlt hetekben – természetesen azért, mert erre okot szolgáltatott a városunkban nyílott példátlan kiállítás, amely a volt Jugoszlávián kívül első alkalommal és Magyarországon csak nálunk, az Intercisa Múzeumban mutatta be Joszip Broz Tito koronás főktől kapott diplomáciai ajándékait.

Egyik írásunk sem azt a célt szolgálta, hogy utólag glóriát vonjon a néhai kommunista politikus feje köré. Sőt: arra használtuk fel az alkalmat, hogy leírjuk: micsoda képmutatás kellett ahhoz, hogy miközben az úgynevezett kommunizmus jegyében kötelező szerénységet hirdet, valójában (sok más kollégájához hasonlóan) Tito is káprázatos fényűzésben éljen, és irányítsa közel sem annyira fényűző országát. Élet és halál uraként.

Ennek a képmutatásnak volt jó példája az ötvösművészeti műremekeket és páratln régészeti kincseket felsorakoztató tárlat. Amelynek ötletgazdája, Farkas Lajos, a múzeum igazgatója múlt pénteken a kiállítás tőszomszédságában, a múzeum II. emeleti előadótermében Tito három arcát mutatta be egy előadásában.

Az első arc Titóé, a partizánvezéré, a leendő marsallé, aki egyszerre küzd a német, magyar és olasz megszállók – valamint a királyi hatalom képviselői, a szerb csetnikek, a horvát usztasák ellen. E küzdelem befejezése volt az az akciósorozat, amelynek következtében két hónap alatt néhány százezerről mintegy kétmillióra emelkedett a II. világháború jugoszláv áldozatainak száma: Tito egyszerűen megsemmisítette lehetséges politikai ellenfeleit. E műveletnek esett áldozatául közel negyvenezer Tisza-menti magyar is. S ennek köszönhette Tito azt a Jugoszláviában akkoriban széleskörűen elterjedt meghatározást, hogy ő Sztálin legjobb tanítványa. (Érdekes, hány és hány újdonsült kommunista vezető törekedett erre a meghatározásra: köztük Tito leendő bősz ellenfele, Rákosi Mátyás is...)

1948-ban azonban Tito, aki akkor már egyenrangúnak tartotta magát Sztálinnal, szakított a szovjet pártvezérrel, és belevágott nevezetes hintapolitikájába, a kommunista és a kapitalista tömb közötti egyensúlyozásba. Nehru indiai és Nasszer egyiptomi elnökkel együtt megalapították az el nem kötelezett országok mozgalmát, amelyhez még sok más neves politikus is csatlakozott. Például Sékou Touré ghánai elnök, Hailé Szelasszié etióp császár, II. Hasszán marokkói király.

Tito e hintapolitikáját egykori elvtársaival szemben is űzte. 1956 egyik nevezetes, bár csak sokkal utóbb nyilvánosságot kapott eseménye volt a titkos brioni találkozó, amelyen eldöntötték, ki legyen a magyar vezető.

Tito, még mint partizánvezér a jugoszláv hegyekben, társaival

Tito fényűző magánszigetén vezető politikustársai, Kardelj, Rankovic, és a moszkvai jugoszláv nagykövet, Micunovic társaságában fogadta Hruscsov szovjet pártfőtitkárt és Malenkov miniszterelnököt.

A november 2-án lezajlott találkozóról a nagykövet naplója és más dokumentumok alapján készített filmet Bodzsoni István, az újvidéki tévé egykori főszerkesztője munkatársaival, már 1990 után, Magyarországon.

A filmből kiderül, hogy a rettenetesen rossz idő ellenére Tito hajón utaztatta a szigetre a szovjeteket, és minden tolmács, jegyzőkönyvvezető vagy egyéb segítő nélkül, maratoni tárgyalásokon kényszerítette ki elképzeléseinek elfogadását a hihetetlenül rossz bőrben lévő, elcsigázott szovjet vezetőkből.

Kiderül az is, hogy Titónak esze ágában sem volt megtámadni Magyarországot (így fölösleges volt Mohács helyett Dunapentelére költöztetni a vasművet...), vagy teret adni az amerikaiaknak a magyar forradalom fegyveres támogatásához (amit az amerikaiak amúgy sem akartak). Az már biztos volt, hogy a szovjetek lerohanják a magyar forradalmat, (bár Tito nem tudta meg, mikor,) s az is, hogy Rákosit nem engedik vissza az országba a szovjetek. A lehetséges vezető személyére végül két tipp maradt: Kádár és Münnich. Tito szava döntött...

Végül a hintapolitikus után a jóságos Tito arca a harmadik. Aki más szocialista országokban elképzelhetetlen jólétet teremtett Jugoszláviában, nagy szabadsággal. Igaz: kényszerből, mivel a II. világháború után hamar felnőtt egy jól képzett nemzedék – akiknek viszont már nem jutott munkahely. Ezért vezette be Tito a világútlevelet, a szabad külföldi munkavállalást – amivel óriási mennyiségű hazautalt pénzre is szert tett a jugoszláv gazdaság. Külföldre kihelyezett hazai bankokon keresztül...