El Camino: a mai rohanó, felgyorsult világban az emberek elsuhannak saját csodáik mellett

Bár jó pár ember vállalkozott már erre a nagy kihívást jelentő útra, a háromgyermekes Horváth Péteré mégis különleges. Húsz éve ugyanis első típusú diabéteszes. Kezelőorvosa – és ahogy mondja barátja, akitől sok segítséget is kapott dr. Pátkay József, a dunaújvárosi Szent Pantaleon Kórház főorvosa. 2007 óta van egy készüléke, amellyel „egy életre szóló házasságot” kellett kötnie. Először nagyon idegenkedett tőle, de a kezdeti ellenszenv hamar barátsággá alakult, és a készülékből természetes társ lett.

Péter elhatározta, hogy márpedig végigjárja az El Caminot, szembefordul azokkal a félelmeivel és korlátaival, amelyek a cukorbetegsége diagnosztizálása idején alakultak ki benne, s ezzel erőt és hitet adhat másoknak is. Vallomása szerint az út célja, hogy bizonyítsa magának és megannyi sorstársának, hogy nem csak teljes életet lehet élni diabéteszesként, de még az extrém kihívásoktól sem kell tartani.

– Soy diabetico... Ez a spanyol kifejezés annyit jelent: cukorbeteg vagyok. Az első mondatok egyike volt, amit megtanultam spanyolul” – mondta. Hiszen egy pillanatra sem feledkezhet el, hogy diabéteszes, akinek számára az inzulin olyan, mint a levegő. Létfeltétel. Nem állítja, hogy könnyű „függőségben” élni.

A nyolcszáz kilométeres utat gyalog szeretné végigjárni harminc nap alatt. Terve átlag 26 kilométer gyaloglás. Ez az aktuális célállomásoktól függően napi 18-35 kilométer túrázást jelent. Az éjszakákat is az út menti zarándokszállásokon tölti, mert úgy véli, ez is az úthoz tartozik, mint ahogy az élmények, események, gondolatok rögzítése is. Így a világhálón vezetett blogjában megosztja gondolatait is. (Részletek az oldal alján)

Szemléletes, hangulatos képekben fogalmazza meg napjainak legfontosabb perceit. Filmszerű kockákon látjuk az útitársakat, a kisvárosokat, a szálláshelyeket, de legfőképpen őt magát.

Amikor elindult, három kisfia futott az autó mellett a járdán és integettek.

Gyorsan elővette a telefonját, hogy videofelvételt készítsen, ha majd az út során nagyon hiányoznak, jó lesz visszanézni. De nem jól nyomta meg a felvétel gombot. Elkeseredett. Aztán jött az igazi felismerés: ez a felvétel mégis sikerült. – Sokkal élesebben, sokkal színesebben, sokkal valósághűbben vésődött az emlékeim közé ez a jelenet, mint amit a világ legjobb kamerájával csinálhattam volna. Ezzel mintha tudat alatt a gyermekeimtől ezt az üzenetet kaptam volna útravalóul: „Apuci, nem azzal kell törődni, hogy fényképen megörökítsük a legjobb pillanatokat, hanem azzal, hogy megéljük azokat!”

– Ki hisz a csodákban? A gyerekek biztosan. És ti? Ti hisztek? Mert én hiszek. Csodák márpedig léteznek! Velem is, veletek is nap mint nap történnek csodák. Mielőtt bárki azt hinné, hogy ennek az embernek agyára ment az inzulin, vagy a Camino elvette az eszét, leírom, mire is gondoltam. Minden ember a csoda szó hallatán valami nagy, monumentális, eget-földet rengető dologra tud csak gondolni, pedig a kis csoda is csoda. A mai rohanó, felgyorsult világban az emberek elsuhannak saját csodáik mellett. Én a felkészülésem alatt, mivel szinte mindenhová gyalog jártam, lelassultam, s egy sokkal emberibb, élhetőbb fordulaton kezdtem élni az életem. Bizony így naponta át tudtam élni a csodáimat – beszélt érzéseiről.

Péter másfél hete így éli a pillanatokat, perceket, órákat, napokat, és rója a kilométereket az El Caminon. A világháló segítségével egy ember útja pár nap alatt ezrek útja lett! Hát mi ez, ha nem az említett csoda?

Horváth Péter naplójából

9. nap

Belorado - San Juan De Ortega 24km

...a kanál...
San Juan De Ortega egy nagyon pici falucska, egy templom, egy albergue, egy bar és néhány ház volt csupán. Miután lepakoltam a szálláson valami ennivaló után néztem, de bolt nem volt, zarándokmenüt nem akartam. Eszembe jutott, hogy korábban vettem egy babkonzervet és még volt egy kis kenyerem előző napról. Az ötlet tökéletes csak evőeszközöm nem volt. (Idáig minden szálláson volt jól vagy éppen kevésbé jól felszerelt konyha, de itt pont nem) A végén sikerült szereznem egy kanalat, amivel meg tudtam enni a konzervet. Fenséges vacsora a "hideg" babkonzerv és a szikkadt kenyér, ha éhes az ember. Vacsora után elmentem lefeküdni. Az ágyon feküdve azon gondolkodtam, hogy mégiscsak otthonról kellett volna evőeszközt hozni, de nem tudtam, hogy mit engednek fel a repülőgépre a kézipoggyászba ezért inkább nem hoztam. Elaludtam. Reggel utolsó ember voltam a szálláson, már jött a gondnok szólni, hogy 10 perc és bazárják az ajtót. Oké. Mondtam 5 perc és megyek. Elezdtem összepakolni és egy kis tépőzáras tasakot láttam meg a hátizsákom mellett, a földön heverve. Felvettem, kinyitottam és nem hittem a szememnek. A kis fekete tasak egy szinte használatlan, késből, villából, és kanálból álló túraszettet tartalmazott. Az biztos, hogy valaki a reggeli pakolás közben felejthette ott vagy esett ki a táskájából. Vagy mégsem? Ha így is történt, akkor is ezek a kérdések merülnek fel az emberben: Miért pont ott? Miért pont most? és Miért pont az én hátizsákom mellé? Hát nem érdekes? Ez már egy kicsit több, mint véletlen!

...a törölköző...
San Juan De Ortegát elhagyva vettem észre, hogy nincs meg a törölközőm. Két nappal korábban a tusfürdőmet hagytam el most meg ezt. Első reflexszerű gondolatom az volt, hogy visszamegyek érte, de ezt hamar elvetettem. Itt az ember 100 métert nem tesz meg visszafelé, ha csak nem valami életbevágó dologról van szó. Ha valamit valahol otthagyott az már ott is marad. Viszont a második gondolatom hazarepített. Eszembe jutott, hogy Bence fiam rendszerint elhagy valamit, ami később vagy meglesz vagy nem. Én viszont általában leszidom azért, hogy nem tud vigyázni az értékeire. Sajnos az ember hajlamos arra, hogy más emberrel vagy más ember tetteivel kapcsolatban sokkal kritikusabb, mint önmagával szemben. Valahogy könnyebb mást hibáztatni, leszidni, kritizálni, ne add Isten itélkezni felette, mint ugyanezt magunkkal szemben megtenni. Ilyenkor az ember elfelejti, hogy ugyanolyan tökéletlen és esendő légy ő is, mint bármely ember a világon. A tökéletlenségünk abban is megnyilvánul, hogy ha az ember fáradt, ideges, kimerült testileg vagy mentálisan, akkor sajnos nem tud mindenre odafigyelni és bizony elhagyhat dolgokat. Pedig az egésznek nagyon egyszerű megoldása van. Egy szemléletváltás. Ha az ember úgy tekint vissza egy (az élete során rengetegszer előforduló eseményre) tárgy elvesztésére, hogy nem a legjobb dolog ami történhetett, de majd pótoljuk (hisz a tárgyakban az a jó, hogy pótolhatóak) és még az is lehet, hogy annak az embernek aki megleli éppenséggel nagyobb szüksége van rá. Hát nem jobb érzés ez, mint napokkal később is azon bosszankodni, hogy lehettünk ilyen ....., hogy elhagytuk ezt vagy azt?
Úgyhogy Benikém - mivel ma indulsz életed első táborozására - azt üzenem Neked, hogy próbálj odafigyelni a holmidra, de vigyáznod csak MAGADRA kell, mert az érték TE vagy!

...az út...
Az mondják a Camino olyan, mint maga az élet. Egy valóságos életutat lehet bejárni itt. Ahogy az "valóéletben" a Camino közben is történnek az emberrel jó és rossz dolgok, találkozik emberekkel hosszabb, rövidebb ideig együtt haladnak, majd elhagyják egymást, van akivel újra és újra összetalálkoznak, letér a jó útról és visszatalál, átél csodás pillanatokat, de van amikor csak szenved és kínlódik. Az út tényleg az élet egy kis esszenciája. 
Az út során egy darabig nem érti meg az ember azt amit a Camino adni akar neki. Csodálkozik, kételkedik, nem biztos bizonyos dolgokban, kérdéseket tenne fel és válaszokat szeretne kapni. De hiába ekkor még csak egy vándor az úton.
Aztán eljön egy pont az út során (azt ugyan nem tudom, hogy mindenki számára, de nekem igen, méghozzá a tizedik nap reggelén) amikor már elég időt töltöttél az úton. Elég időt ahhoz, hogy kilépj a saját konfortzónádból. Elég időt ahhoz, hogy megtapasztald a napokig tartó gyaloglás miatti kínzó izomfájdalmat. Amikor már lelassultál, őszinte érzéseid és tiszta gondolataid születnek. Amikor az út letépte rólad azokat a felvett tulajdonságokat, melyek csak valami ostoba vallási, családi, munkahelyi, politikai, és sorolhatnám a végtelenségig elvárásnak történő megfelelés kényszere miatt vettél fel, de soha nem volt és nem is lesz az igazi személyiséged része! Amikor azt a kettősséget érzed, hogy a honvágyad és a szeretteid hiánya szinte húz haza, de te mégis itt akarsz lenni. Amikor kifinomulnak az érzékszerveid és már látod is amit nézel és meghallod azt amit hallasz. És már eggyé tudtál válni a természettel...
Na akkor tart az út méltónak arra, hogy befogadjon és megmutassa az igazi Caminot. Akkor jön el az a fantasztikus érzés, amikor úgy érzed az út magához ragad, körbevesz, megszorít és olyan magasságba emel, hogy az utolsó hajszálnyi gyökered is elszakadjon a racionális talajtól, majd lassan visszahelyez, de nem arra az útra amin eddig mentél. Egy más dimenzióba. Egy sokkal szebb és egy sokkal színesebb útra. Ahol megszünnek a kérdések: Hogy és miért? És hogy lehet ez? Miért pont velem? Miért pont most? Miért tértem le az útról? Miért tértem vissza oda ahová? Miért kaptam vagy épp miért veszítettem ezt vagy azt? Mi történik egyáltalán velem? Ki csinálta ezt és miért? Stb.
Minden kérdés hiábavaló. Feltenni is felesleges. Racionáli magyarázatot úgy sem kaphatsz. 
Csak elfogadod azt amit a Camino mutatni szeretne neked, átéled azt amit át akar veled éltetni, mindent és mindenkit elfogadsz olyannak amilyen valójában és minden úgy van jól ahogy van

8. nap

Santo Domingo - Belorado 23km

...Marek...
Santo Doningot elhagyva egy picit ellaposodtak az élmények, ahogy a út is egy kicsit egyhangúvá vált. Egy szakaszon egy forgalmas autóút mellett haladt a Camino, tűzött a nap, nem nagyon volt látnivaló olyan részhez értem amit gyorsan magam mögött szerettem volna hagyni. A Beloradoban töltött éjszaka után, tovább indultam és nemsokára egy férfi mellé értem. A szinte már megszokott, köszönés és általános kérdések és válaszok után derült ki, hogy Mareknek hívják, lengyel és márciusban indult el Lengyelországból. Mivel közel azonos tempóban haladtunk, együtt mentünk tovább. A nap során volt, hogy ő állt meg pihenni, de én tovább mentem és fordítva. Marekkel kapcsolatban sok "különös" dolog történt még velem, de erröl majd késöbb írok még.

...a csend...
Már jó néhány kilóméteren keresztül egy fenyőerdő mellett vezetett az út. Széles zúzott kővel borított erdei út volt, melynek szélén kb. 2-2 méteren akacsony cserjék miatt a fák nem tudtak árnyékot vetni az úrta. Nagyon meleg volt egész nap és már éreztem, hogy rám fér egy kis pihenés, de nem találtam a megfelelő helyet. Egy nagyobb követ, sziklát vagy legalábbis olyan részt kerestem ahová le tudnék ülni egy kicsit. Sokáig mentem még, de vagy nem volt megfelelő hely vagy már foglalt volt. Egyszer az út szélén észrevettem egy földkupacot. Vöröses színű száraz földkupac egy fenyőfa árnyékában nem pont az amit kerestem, de nem válogathatok. Megálltam. Hátizsák, cipő, zokni le! Leültem a földkupacra, ittam és azt az otthonról hozott lapot nézegettem amin a települések és a köztük lévő távolságok voltak feltüntetve. Egyszecsak valami furcsa dologra lettem figyelmes. Hirtelen nem tudtam, hogy mi az ami megváltozott. Aztán rájöttem. Csend lett. Az útam eddigi szakaszán mentem már erdőbe, hegyen, szántóföd mellett, de valami "zaj" mindig volt. Ha más nem is csak az ahogy az ember lép és a kavics súrlódik a lába alatt. De itt most még ez sem volt. Akik mögöttem jöttek már, mind elmentek mellettem. Nagyon jó érzés volt, hallgatni a csöndet. A hátizsákomat a fának támasztottam és a fejemet ráhajtva végigfeküdtem a földkupac tetején. Szememet becsuktam. Teljes relaxáció. Csak feküdtem és éreztem ahogy a bogarak kezdenek mászkálni rajtam, de nem zavart és különben is olyan fáradt voltam, hogy erőm sem lett volna elhessegetni őket magamról. Hallottam ahogy a szellő mozgatja a felettem lévő fenyő ágait, a madarak csicsergését, valami tücsökféle ciripelését, de mást nem. Olyan érzés volt, mintha a természet részévé váltam volna. Nem tudom, meddig tarthatott ez a fantasztikus állapot, de aztán ismét kavicsmorajlást, lépéseket kezdtem hallani. Egyre hangosabb, egyre közeledő lépések hangját. Valaki megállt mellettem az út szélén. Ekkor nyitottam csak ki a szemem és láttam, hogy Marek volt aki ismét beért engem. Nem szólt egy szót sem csak levette ő is a hátizsákot és hozzám hasonlóan leheveredett egy közeli fa alá. Ismét csend lett. Majd egy kis idő multán Marek megkérdezte, hogy indulok e vele tovább. (Tudtam, hogy ő egy távolabbi várost szemelt ki magának aznapi szálláshelynek így neki még kb. 10 km volt hátra, nekem meg csak 3) Erre én azt válaszoltam: 
- Nem, én még maradok, nagyon jó itt. 
Ezt ő is megerősítette, hogy tényleg csodálatos hely, de neki mennie kell, majd elköszöntünk egymástól és ő lassan elindult. Egy darabig hallottam egyre halkuló lépéseit, aztán újra csak én voltam ott ismét eggyé válva a természettel. De persze mint semmi jó dolog az életben, ez sem tarthatott örökké. Egyre jobban éreztem a hátizsákomban lévő babkonzervet a bordáim közé fúródni. Minél jobban próbáltam keresni az ideális pózt a testemnek annál messzebb kerültem attól a kellemes állapottól amiben voltam. Hát jó. Eddig tartott - nyugtáztam - majd felöltöztem ismét hátamra került a hátizsák és folytattam tovább az utamat. De arra a kérdésre, hogy valóban mennyire tudtam a természet részévé válni, nem sokkal késöbb választ is kaptam. Az erdőből kiérve az út búzatáblák között vezetett tovább. A fejemet lehajtva bandukoltam - mert a nap kellemetlen szögben, pont az arcomba sütött már - felnéztem és elöttem 15-20 m-re egy őzet pillantottam meg, az út közepén. Hirtelen megálltam, meglepődtem a látványától, de aztán szép lassan elindultam felé. Már vártam, hogy mikor fog elfutni előlem, de az őz meg sem mozdult. Szinte mellé értem amikor, szép lassan besétált a búzatáblába. Ekkor éreztem azt, hogy az a "játék" ott a fa tövében, milyen valóságosan kapcsolt össze engem és a természetet.

6. nap

Viana - Ventosa 31 km

...az oázis...
Még az ötödik napon, Viana elött egy kis településre értem. Nem tudom, hogy miért de nem az út melletti legközelebbi barba mentem be, hanem egy mellék utcába fordultam. Gyakran térek le a kijelölt útról, szeretek egy kicsit kalandozni mást is felfedezni, nem csak azt amit a Camino nyújt a zarándokok számára. De akármerre is megyek mindig úgy érzem, hogy ott kötök ki ahol éppen, akkor lennem kell. Most sem volt ez másképp. Bementem egy albergue udvarába és egy igazi oázisban találtam magam. Vastag kőfalakkal körbekeritett kis udvar volt. A földet fű és kavics borította, a falakra szőlő volt futattva, leander bokrok, pici fák törték meg a teret. Az udvar sarkában egy kb. 4-5 nm-es medencébe hideg víz csorgott egy fali kútból. A medencében lévő víz talán 15-20 cm lehetett, ha fürdésre nem is volt alkalmas, de a fáradt, melegtől megdagadt láb áztatására kiváló volt. Egy kis árnyékot vető tető alatt 3 asztal volt, padokkal. Az egyiket birtokba is vettem. Levettem a cipőmet, kértem egy italt és a medencébe lógattam a lábam. Olyan volt, mint egy hideg borogatás. Csodálatos érzés volt a kb. 20 km gyaloglás után egy ilyen oázisba feltöltődni és erőt meríteni a maradék 12 km-re. Alig akartam tovább indulni.

...a cél...
Nagyon fontos, hogy az embernek célja legyen! Amikor otthon -felkészülésképpen az útra - túrázni indultam sohasem cél nélkül tettem. Volt amikor a felszerelésem megvásarlásához elgyalogoltam egy sportáruházba (20km), vagy elmentem az európai tb kártyát kiváltani (34km), de a zarándok levelemet is két lábon hoztam el (36km). A lényeg az volt, hogy kitűzzem a célt és lehetőleg el is érjem. Ha valakinek nincs célja az életben, akkor csak lézeng, tanácstalanul megáll és nem tud haladni. Még az irányt sem tudja, hisz nem találja az útat amin tovább mehetne. Ő megáll ugyan, de az idő nem. Az idő kíméletlenül halad tovább. Egy ember sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy hagyja elmenni az életet maga mellett, céltalanul, eseménytelenül, élménytelenül!!!

...a cipő...
Tegnapi nap történte, hogy reggel amikor útra keltem - a holland alberguéből - alig mentem pár kilómétert, beértem egy ismerőst. A magyar pár - akikről már írtam korábban - női tagját. 
Csodálkozva kérdeztem tőle: Hogy-hogy egyedül bandukol? 
Azt mesélte: Reggel amikor el akartak indulni, akkor vették észre, hogy valaki tévedésből elvitte a párja cipőjét és ő most elöre ment, hátha utoléri. (Azt azért hozzá kell tennem, hogy itt a jól kitaposott kényelmes cipő, pótolhatatlan kincs!) A lánnyal tartottam, sokat megtudtam róluk és hála az égnek, egyszercsak megszólalt a telefonja. A párja hívta, hogy végre megvan a saját cipője! Nem sokkal késöbb, megpillantottuk az út szélén várt minket. Hármasban mentünk tovább. 
De hogy milyen kicsi a világ. Este ugyanabban az alberguében aludt az amerikai "cipőtolvaj" a magyar pár és én. A vacsoánál mindenki a saját szemszögéből adta elő a történteket. A reggeli riadalom után este már mindenki egy vicces történetként gondolt vissza az eseményekre. Hát ilyen is előfordul a Caminon.

...egyházi albergue...
Vianaba érve rögvest szállást kezdtem keresni. Átmentem a főtéren, elhaladtam a templom mellett (ahol rengeteg ember volt, mint késöbb kiderült, temetés miatt) végig mentem az utcán, szinte már láttam a városka szélét, de albergue sehol. (Amikor egy végiggyalogolt nap után az ember abba a városba ér ahol az éjszakáját szeretné eltölteni, már nagyon fájdalmas minden lépés. Csak azt várja, hogy szállást találjon, letehesse a hátizsákját és letusoljon.)
Visszafordultam és egy másik utcán mentem újra a főtér felé. Ismét a városkapunál voltam és kezdtem az egészet elölről. Ugyanazt az utat amin már egyszer jártam. A főtérre vezető utca előtt egy kis mellékutca ment egyenesen - már minden lépés kínszenvedés volt - nem tudom, hogy miért, de mégis arra mentem. Kb. 300 méter után visszakeveredtem a főtérre és a tér egyik szegletében megláttam egy pici ajtót kis felirat állt felette: "albergue de peregrinos". Végre megérkeztem! Olyan keskeny lépcső vezetett fel, hogy a fordulókban szabályosan elakadtam a hátizsákkal. Felérve egy kis asztalkánál végezték a szokásos adminisztrációt. A hölgy aki fogadott elmondta, hogy szállást, vacsorát és reggelit tudnak adni és a fizetség adomány jellegű, ki mit gondol, ki mit engedhet meg magának. Nagyszerű gondoltam ez egy "all inclusive" ellátás. Majd körbevezetett a pici szálláson és azt mondta: Mise 20:00-tól, vacsora 20:40-től, reggeli 6:00-tól. Az eddig megszokott emeletes ágyak helyett csak vékony matracok voltak sorbatéve két kis szobában. A mise végül a már említett temetés miatt elmaradt. A vacsora saláta, sült csirkecomb krumplival és joghurt volt. (Minden nagyon jólesett.
Így lesz a világ egy másik pontján, más körülmények között egy szegényes egyházi alberguéből, all inclusive holtel!

7. nap

Ventosa - Santo Domingo 30 km

...párok az úton...
Az út során nagyon sok párt lát az ember. Különböző korú házaspárok vagy barát barátnővel. De a párok kapcsán azt lehet megfigyelni, hogy egy darabig együtt tartanak és aztán mindenki átvált és megy a saját tempójában. Persze valahol bevárják egymást együtt pihennek, erőt gyűjtenek, tovább indulnak, de újra szétválnak. Az úton (de úgy gondolom, hogy az életben is így van ez) senkitől nem lehet azt elvárni, hogy ne a saját tempójában haladjon előre. Rengeteg energiát veszít az ember azzal, ha gyorsabban kell mennie valakivel vagy ha valakhez egyfolytában le kell lassítania. Ahol már nem párok magukban, hanem családok gyerekekkel mennek ott természetesen már más a helyzet. Ott a gyerekek átveszik az irányítást és mindenki csak az ő tempójukra figyel. Együtt, azonos tempóban halad az egész család. És ez így van jól!

...az akarat...
Még napokkal korábbi történet, hogy Logrono után pár kilómérettel egy fa árnyékánál megálltam egy gyors vércukor mérésre. Nem akartam sokat pihenni, hosszabb megállót lakott területeken szoktam tartani. Már az induláshoz készülődtem amikor odaért két egymás mellett futó férfi. 
Rám köszöntek: Buen camino! 
Én visszaköszöntem: Buen camino! Akkor vettem igazán szemügyre őket és megdöbbentett a látvány. Az egyik férfi vak volt. (A vakokra jellemző fehér, élettelen, csillogás nélküli szeme volt). A vak férfi jobb kézzel a másik bal kézzel fogott egy gumikötél szerűséget kb. egymástól 30 cm távolságot tartva. Gondolom ez volt egyfajta "vezető szár" a vak férfinek. 
Olyan látvány volt amivel még soha életemben nem találkoztam.
Elgondolkodtatott a látvany. Ez a vak ember - nem tudom, hogy vajon így született vagy késöbb vakult meg - nem törödött bele a sorsába. Nem érdekelte testi fogyatékossága. Ő csak érezni akarta ahogy fut és ahogy futás közben erősebben dobban a szíve, ahogy lüktet a vér az ereiben és ahogy az arcába érkező menetszél a szabadság érzésével tölti el az egész testét. Hát nem csodákra képes az emberi akarat.

...egy kis édenkert...
Ventosa egy nagyon pici település, talán pár százan ha lakhatnak ott. Egy albergue van a falucskában így nem sok választása van az embernek, vagy megszáll ott, vagy tovább indul. Még én sem tudtam, hogy mitévő legyek, hát leültem a bar elé egy asztalhoz. (Azért szeretek baroknál pihenni mert általában ott van wifi, így tudok kapcsolatot teremteni az otthoniakkal, vagy hírekhez jutni és nem utolsó sorban a blogot feltölteni.
Letettem a hátizsákom, azonnal kibújtam a cipőmből (alig várja az ember ezt a mennyei pillanatot), kértem egy italt és próbáltam erőt gyűjteni. Kis idő elteltével, a hátizsákom és a cipőm hátra hagyva elindultam az albergue felé. Amikor beléptem nem volt kétségem, hogy maradok. Csodálatos tágas mindennel felszerelt konyha, tiszta fürdő, kis kert tele színes virággal egy pici csobogóval a sarkában. A szobákban 5 db emeletes ágy, vastag matracokkal. És egy külön kis épületben mosó- és szárítógépek. Tökéletes! Visszentem a holmimért. Amikor a hátizsákomat akartam felvenni a pultnál szintén készülödő ausztrál lány megkérdezte, hogy velem tarthat e, de mondtam hogy én ma itt maradok ha holnap találkozunk szívessen megyek vele. Majd elköszöntünk és ő jobbra én pedig balra indultam. A szállásra érve végre minden ruhámat ki tudtam mosni és élveztem az "édenkertet".

...az autogram...
Na ez lesz az utolsó sztorim mára.
Még otthon amikor a srácokkal beszélgettünk, hová is fogok utazni és kiderült számukra, hogy az uticélom Spanyolország, nagy lelkesedéssel mondták:
- Apuci, ha az úton találkozol egy spanyol focistával, kérsz nekünk autogramot? (Nagy FC Barcelona és Real Madrid fanok.
- Persze, hogy kérek. - válaszoltam, mosolyogva magamban bár nem hiszem, hogy a spanyol focisták éppen a caminora jönnek edzőtáborozni.
De gondoltam ha találkozok akárcsak egyel is, biztos kérek tőle egy autogramot.
Há mit tesz Isten, a ventosai szálláson a falon egy focimez dedikálva. Nem hittem a szememnek! Megkérdeztem a "házinénit" hogy valóban ő is itt járt?
Azt mondta, hogy tényleg itt volt nem gyalog jött ugyan, de járt náluk, bort ivott és vásárolt is.
Még a végén tényleg tudok egy autogramot szerezni.

Ui.: Beni, Zsombi ma csak ezt az egy fényképet töltöm fel. Nektek küldöm sok szeretettel!
(De persze Tomikának is!)
Puszi

4. nap

Puente la Reina - Villamayor de Monjardin 33 km

...Pamplona...
Ez a város volt az első ami magával ragadott. Viszonylag későn értem oda és miközban a szállást kerestem (Jézus és Mária alberguet) keresztül kellett mennem az egész belvároson. Tipikus mediterrán belváros. Keskeny, kővel burkolt utcák, 2-3 emeletes házakkal, terekkel és persze a dóm. A házak falán kis ablakok, kis balkonok kovácsoltvas rácsok, korlátok, melyekre kimenni szinte nem is lehet, de arra tökéletes, hogy telerakják virágosládákkal. Minden ablakot fából készített redönnyel árnyékolnak le, elképesztő építészeti megoldások, kő falak és 1600-1800-as évszámok az ajtók felett. Hihetetlen. Az utcákat átjárja a történelem szele. Tele bárral, kávézóval, üzletekkel melyeket este a helybeliek és a turisták megtöltenek élettel. Mivel én nem azért jöttem a Caminora, hogy elbujdossak az emberek elöl sőt épp, hogy mindent át akarok élni amit csak az út felkínál nekem, alig vártam, hogy lepakoljak, letusoljak, átöltözzek és ismét az utcákat járhassam.
De Pamplonának a külvárosa is csodaszép. Nagy zöld parkok, terek, templomok és a modernebb épületekben is becsempészték a már elöbb említett tradiciónális stíluselemeket. Élhető város, bárki számára. Az emberek sportolnak a platán és gesztenye fákkal szegélyezett parkokba, ahol a fű és a bokrok olyanok mintha lézerrel vágták volna méretre. Ja és persze a bikafuttatás, amit egész évben várnak. A fiesta. Nehezen indultam tovább.

...Puente la Reina...
Ha azt írtam Pamplonáról, hogy egy élhető város, akkor Puente la Reina ugyanaz csak kicsiben. Szűk sikátorszerű kis utcák. A házak ablakai tele virággal, egy kis folyó van a városka szélén amin egy kőhídon lehet átjutni a túlpartra. Mesevilág. A városka közepén egy templom van ahová bementem egy kicsit hűsölni. 
Egy lélek nem volt bent. Körbejártam. Még az oltárhoz is felmentem, fura élzés azon a helyen állni ahol a pap celebrál.

...Lee...
Estella elött voltam kb. 6-7 km-re valamit pont fényképeztem és egy kicsit húztam is az időt, hogy még ne kelljen továbbindulni, mert nagyon meleg volt. Egyszer valaki mellém ér és egy keszet nyújt felém, hogy egyem meg. Lee volt az (az előző napi "nemzetközi" vacsora főszervezője) a kekszet megettem, gondoltam nem is árt egy kis cukros valami, úgy is ledolgozom. Elraktam a telefonom amivel a fényképet csináltam és Lee-vel tartottam. Egész úton beszélgettünk. Megtárgyaltuk a magyar és a kóreai átlagkeresetet, a katonaságot, az észak- és dél kóreai konfliktust, a hajléktalan kérdést, a nemzeti ételeket, beszélgettünk a diabéteszről és arról, hogy tűzoltó szeretne lenni. Sokszor megálltunk, ha nem értettük meg mit is kérdez a másik, ekkor elővette a telefonját és egy fordító program segítségével kommunikáltunk. Estellaig mentünk együtt. Ott elköszöntünk, mert ő Estellaban töltötte az éjszakát én viszont el akartam jutni Villamayor de Monjardinba. Az egészben az volt az érdekes, hogy amikor az ember egy holtponthoz ér, mindig jön valaki vagy valami ami átlendíti. Lee társaságában a hátralévő 6-7 kilóméteren olyan gyorsan túljutottunk, hogy nem is akartam hinni neki amikor azt mondta még 5 perc és Estellában vagyunk.

...a hit...
Az hogy ki miben hisz, szinte mindegy, de hogy hinni kell valamiben az biztos. Az ember hihet Istenben, vagy más eziterikus eszmében, hihet a családjában vagy önmagában vagy a kitűzött célja elérésében, de egyszerűen szüksége van rá. És mi a hit? Szerintem valami olyan belső erő ami akkor veszi kezébe az irányítást amikor a test teljesen csődöt mond, de akkor mint egy bomba felrobban odabent. Ennek a robbanásnak hatására beindul az agy és tiszta, friss gondolatokat szül, a szív újra érez és dolgozik tovább, a lélek megtisztul és megmutatja a helyes irányt, a láb erőt kap és lép tovább. De hogy én miben hiszek, az maradjon az én titkom.

...a holland albergue...
Tegnap este Villamayor de Monjardinbe egy hollandok által üzemeltetett szálláson aludtam. (Azt tudni kell, hogy az útmenti szállásokat nemcsak spanyolok, hanem számos más nemzet üzemelteti. Így van holland, máltai, német, francia, olasz, de még magyarok által müködtetett alberguék is) Mivel két napja nem ettem meleg ételt a zarándokmenüre is befizettem. (A zarándok menü általában 3 fogásból áll. Leves, valami főétel és desszertnek joghurt vagy gyümölcs. Bor és víz az asztalon korlátlanul) Ez egy pici, családias szálláshely volt (kb. 20-25 ágy) így a vacsoránál is egy hosszú asztal volt megterítve ahol a szállásadók is velünk együtt vacsoráztak. Az étkező közepén egy óriási nyitott ablak tele muskátlival panoráma a tájra és a kb. 150 m-re található kis templom tornyára mesébe illő látvány volt. Ismét hihetelen érzés ahogy a különbözö nemzetiségű emberek (francia, holland, spanyol, olasz, magyar) egy asztalnál azonos "nyelvet beszéltek" és mindenki megértette a másikat. A vacsra imádsággal és asztali áldással kezdődött ami a Caminon nem meglepő, hisz ez az út szorosan összefügg a vallással. Majd a vacsora után előkerült egy gitár, az egyik holland vendég srác gitározott és énekelt. Leírhatatlan volt a hangulata.

...Jézus meditáció...
Ez is a holland szálláshoz tartozó élmény. Már a vacsora közben mondták, hogy minden este 20:30- kor Jézus meditációt tartanak. (Bár keresztény vagyok, én is és a gyerekeim is meg vannak keresztelve, kiskoromban a nagymamámmal minden vasárnap jártam templomba, de valahogy egy ideje mindez elmaradt az életemből. (Bár azt gondolom, nem attol lesz valaki jó ember vagy jó katolikus, hogy hányszor jár misére egy évben, hanem ahogy éli az életét.) Viszont ahogy már említettem, minden élményt át szeretnék élni amit ez az út felkinál nekem, hát ezt sem hagyhattam ki. Egy kis helyiség volt berendezve erre a célra egy leterített szönyeg párnákkal, takarókkal körberakva. A holland házigazda hölgy (aki a vacsorát is készítette) mondta, hogy mindenki egy picit forduljon önmaga felé, zenét hallgatunk és pár sort fel fog olvasni a bibliából. Mivel nem beszélt franciául, egy francia nyelvű bibliát adott egy hölgy kezébe és kérte olvassa fel azt az anyanyelvén. Bekapcsolta a zenét és mindent elárasztott a nyugalom a harmónia a béke és a szeretet hangulata. Megszünt a lábfájás, az aznapi túra okozta szenvedés élménye, a tűző nap által okozott forróság érzése. Majd lehalkította a zenét és elöször ő angolul, majd a francia hölgy franciául olvasott egy rövid részletet a bibliából. Az ember ha nem is értett mindent (pláne a franciából) mégis érezte a mondanivalóját. Megszünt a tér és az idő érzékelése. Nem tudom milyen hosszú volt ez az egész? A végén forró mentateát kinált körbe és jó utat kívánt mindenkinek másnapra. Senki nem akart megmozdulni. Én sem. Csenben kortyoltuk a mentateát.

5. nap

Villamayor de Monjardin - Viana 32 km

3.nap

Pamplona - Puente la Reina 24 km

...soy diabetico...
Ez a kifejezés annyit jelent spanyolul: cukorbeteg vagyok. Az első mondatok egyike volt amit megtanultam spanyolul. Ugye azért ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy én diabéteszes vagyok. Egy diabéteszes - direkt nem a cukorbeteg szót használom, mert nem tudok azonosulni a beteg kifejezéssel - számára az inzulin olyan, mint a levegő. Nekünk létfeltétel! Már régebben is sokat gondolkodtam azon, hogy én (mi) csak a civilizációban tudok létezni. Ha valami természeti katasztrófa vagy egyéb ... valamilyen szinten - ha csak egy bizonyos időszakra ugyan - de veszélyeztetné a civilizációt, elég kevés esélyem lenne az életbenmaradásra. Hát nem egy nagy élmény ilyen "függőségben" élni. De nem is ez a lényeg. 
Egy kicsit szeretném beavatni azokat akik számára ezek az információk fontossak lehetnek, hogy milyen változtatásokat teszek kezelésem kapcsán az út során. Már otthon teszteltem magam, hogy egy-egy túra során mennyi inzulinbevitelre van szükségem. Volt amikor nem adtam magamnak inzulint, de még egy 25 km-es túra során végzett fizikai aktivitás sem tudta megakadályozni azt, hogy ne emelkedjen a vércukorszintem. De végül kitapasztaltam, hogy az egyenletes gyalogláshoz az a legjobb, ha a pumpámon a TBR-t 70%-ra állítom. Ez annyit jelent, hogy az otthoni inzulin szükségletemnél 30%-kal kevesebb inzulinra van szükség. 
Mint sok egyéb más gyógyszert az inzulint is hűtőszekrényben kell tárolni. Nekem is a legnagyobb problémát az jelentette: hogy fogom 30 napon át hűteni a tartalék inzulinomat? Az interneten találtam meg azt a terméket ami megoldást jelentett az adott kérdésre. Egy angol cég terméke (otthon is beszerezhető) ami tulajdonképpen egy kis tasak, amiben valamilyen kristályos szerkezetű anyag van. Ezt a tasakot hideg vízbe kell meríteni 8-10 percre és ez alatt a kristályok zselés anyaggá változnak. 48 órán keresztűl tartják a bele helyezett gyógyszer hőmérsékletét. 48 óra elteltével a tasak ismét kristályos lesz, de megint vízbe mártva a folyamat megismételhető, összesen 28 napig (az már majdnem 30.

...emberek...
Itt rengeteg emberrel lehet találkozni a világ minden tájáról. Hogy ki és miért van itt az annyi történet, ahány ember.

...Stephan...
Stephan, mint késöbb kiderült Ausztráliából érkezett. Egy busszal jöttünk SJPP-ba, de mivel én még a bayonnei padon töltött éjszaka után egy gyors szervízt végeztem magamon a busz pályaudvari mosdóban, ő elöttem ért be a zarándoklevelet kiállító helyre. Sokáig érdeklődött az úttal kapcsolatban az információn akkor még nem tudtam, hogy a világ másik részéről jött. Egy másik fiatal fiúval ment egész nap, angolul beszélgettek, de ők is csak akkor találkoztak elöször. Első nap során sokszor találkoztunk, mindig kedvessen köszönt, én ezt viszonoztam. Egy alkalommal megkérdezte honnan jöttem és mi a nevem, én is feltettem ezeket a kérdéseket neki, mosolyogva válaszolt, majd hol ő előzött be engem, hol pedig én hagytam le őt. Az út során ez természetes, mindenki megy a saját tempójába, amikor elfárad megáll és pihen, ha éhes eszik, ha szomjas iszik. Mivel ezek más-más időben vannak, de bizonyos távon ezek az egyéni "időzónák" kiegyenlítődnek, az emberek tempójuktól függően találkoznak egymással. Este beértem Roncesvallesbe, de az első utam nem a szállásra vezetett, hanem az első barba. Kikértem egy sört (mert diabéteszesként még ezt is lehet és pár perc után belépett az ajtón Stepfan. Akkor már a nevemen szólított és úgy üdvözölt, mint egy régi ismerőst. Mondta, hogy kivesz egy szobát és jön ő is inni egyet. Oké. - válaszoltam. Egy darabig vártam rá, de mivel nem jött és nekem még nem volt szállásom, elmentem alberguet keresni. Reggel egyedül indultam el, de kb. 30-40 perc gyaloglás után valaki hangossan rám köszön: Hello Peter! Hátranéztem, Stephan volt. Örültem neki, hisz ő volt az egyedüli ember akit "ismertem". Egy lány mellett jött, majd bementek egy barba kávézni.
Legközelebb Zubiriban találkoztunk. Egy bolt teraszán ültem és éppen egy szendvicset próbáltam összerakni a helyben vásárolt, baguette, szalámi, sajt kompozícióból, amikor felnéztem és egyszer csak ott volt Stephan. Hellyel kináltam amit el is fogadott, majd mondtam, hogy egyen nyugodtan és közelebb toltam hozzá az ennivalót. Nekilátott. Láttam nincs már cipő a lábán, kérdeztem hogy nincs e baja. De mint mindig most is füligérő szájjal válaszolta: minden oké. Leült mellénk egy új-zélandi lány Stephán már ismerte (közelebb volt az otthonuk egymáshoz, mint a miénk bemutatott minket egymásnak és azt a meglepő kijelentést tette a lány felé: Peter olyan, mintha a bátyám lenne. Enni kinált... 
Furcsa volt ezt hallani, de jól esett hogy így gondolta. Mivel én már befejeztem, elköszöntem: Viszlát Pamplonaban!
Azóta nem találkoztunk, de remélem még összefutunk valahol. Stephan egy olyan ember aki tele van élettel, szeretettel, vidámsággal és pozitív erőt sugároz a környezetének. Én is kaptam ebből a pozitív energiából.

...apa és fia...
Pamplonai reggeli indulásom után nem sokkal beértem egy férfit és egy kisfiút. Szép nyugodt tempóban haladtak elöttem. Fogták egymás kezét és úgy bandukoltak egymás mellett. Nem tudom, hogy honnan jöttek és azt sem, hogy útjuk Santiagoig vezet vagy csak kirándulnak egy szakaszon? Jó volt rájuk nézni, érezni lehetett a harmóniát köztük. Átéreztem a köztük lévő szeretetet, nekem is van három fiam.

...egy fiatal magyar pár...
Mint utólag kiderült, egy géppel érkeztünk Párizsba, egy vonaton utaztunk Bayonneba és első nap velük is sokszor "kerülgettük" egymást. Este egy helyen szálltunk meg, akkor beszélgettem velük elöször többet. Kérdeztem, hogy honnan jöttek és mivel rákérdeztek utam céljára, hát én is viszont. A válaszuk után nem jutottam szóhoz. Januárban meghalt a kislányuk és egy picit eltávolodtak egymástól ( minden ember másképp gyászol) most ezzel az úttal szeretnék megerősíteni kapcsolatukat és a kislányuk hanvait is elhozták amit majd a tengerbe szeretnének szorni.
Hát még most is gombóc van a torkomba ahogy írok róluk.

...nemzetközi vacsora...
Tegnap este Puente la Reinaban szálltam meg. Este egy különleges élményben volt részem. Sok szálláson van főzési lehetőség és általában az emberek ezt ki is használják. Tegnap egy asztalnál ülve egy kanadai férfival próbáltam beszélgetni. Azt asztal másik felén két koreai lány ült, majd nemsokára egy japán és egy mexicói fiú is csatlakozott. Szinte mindenki beszélt mindenkivel, a szokásos bemutatkozásokat követően, az aznapi túrát vagy az egész útról meséltünk egymásnak. Kisvártatva megjelent a lányokhoz tartozó két koreai srác is, nagy serpenyővel, tányérokkal, poharakkal és két üveg vörösborral a kezükben. Nem volt kérdés számukra, hogy mindenkit megkináljanak a főztükből. Így egy nagy "nemzetközi vacsora" kerekedett. Csodálatos érzés volt, ahogy különböző nyelvek, kultúrák, emberek és a gasztronómia keveredett. Egy jó hangulatú este volt.

Utazás

...Bayonne...
Párizsból 19:30-ra ért a vonatom Bayonneba, mivel már nem volt aznap csatlakozás SJPP-ba nyakamba vettem a várost. Ezt az utat úgy terveztem, hogy nem terveztem sehogy. Az indulás napja a start és a célállomás fix, július 20-ra le van foglalva a repülőjegyem hazafelé, de a többi ahogy alakul úgy lesz és kész. Szállás sem volt foglalva Bayonneba, de nem izgattam magam, majd lesz valahogy. Körbejártam a várost, szép volt, de itt is ugyanaz az érzés volt bennem, mint Párizsban ez is csak egy állomás. Sokáig volt világos (ezt olvastam is, hogy késöbb megy le a nap, mint otthon) jártam az utcákat míg valami klinika csodaszép parkjához nem értem. Gondoltam ez tökéletes lesz ma estére, reggel úgy is az első lehetőséget kihasználva indulok SJPP-ba. Birtokba vettem egy padot, és hasamra csatolva a hátizsákot próbáltam "aludni" valamit. Reggel 7:15-kor indult a busz.

...még a vonaton...
Igen a vonaton történt, hogy elment mellettem egy fiú, azután visszalépett és spanyolul megkérdezte, hogy:
- Santiagoba megyek?
Mondtam, hogy - Igen.
Azután folytatta:
- Bayonneba száll meg aznap este és másnap indul SJPP-ba. 
Mondtam neki, hogy én is, majd elköszöntünk, kezetfogtunk és tovább ment. Az egészben az volt az érdekes, hogy a hátizsákom nem volt ott, és az öltözködésemből nem lehetett következtetni az uticélomra. Valahogy még is a Caminora érkező emberek egy hullámhosszra kerülnek és rátalálnak a egymásra. 
Indulás elött elkeztem egy picit ismerkedni a spanyol nyelvvel, de arra nem gondoltam volna, hogy az első párbeszédem spanyolul lesz. (muchas gracias Kata)

...az első nap...
St. Jean Pied de Port - Roncesvalles 24 km
Amint SJPP-ba értem, bepecsételtettem a zarándoklevelembe és már indultam is. Végre itt vagyok és végre elkezdhetem az utam! Roncesvalles volt az első nap végére az uticélom, ami 24 km túrát jelentett. A táv nem volt sok, de az 1300 méter szintkülönbség elég fárasztó volt. Este rendben megérkeztem és elfoglaltam a szálláshelyemet.

...a lábak...
A mai nap saját magam szolgálatába helyeztem a lábaimat smile hangulatjel ! "Mondtam" nekik, hogy ellentmondást nem tűrök. Nem fogadok el tőlük nyafogást, lázadásként vízhólyag növesztést, fájdalmat, semmit. "Tudattam" velük, hogy tisztában vagyok az ő szerepükkel, az egész út sikere rajtuk áll vagy bukik. Minden eszközt a rendelkezésükre bocsájtok - izzadság elvezetős zokni, kényelmes túracipő, magnézium a görcsök megelőzésére - de nem hagyhatnak cserben! Jól viselkedtek egész nap, dicséret jár nekik smile hangulatjel

...az útjelzők...
Nagyon érdekes, hogy az ember útja során miből válhat útjelző? Napközben pont azon gondolkodtam, hogy milyen jól lehet követni az útat a Caminon. Sok tábla, irányjelzés vezet és mutatja a helyes irányt. Furcs volt, hogy nem sokkal azután, hogy erre a megállapításra jutottam egy útkereszteződéshez értem és őszintén szólva nem volt egyértelmű számomra, merre is kellene mennem. Elindultam egy irányba remélve, hogy az a helyes út. Már egy jó ideje mentem, de még nem volt másik útjelző. Hideg szél fújt, akkora köd, hogy kb. 20-30 métert lehetett csak belátni. Nem izgultam még ha el is tévedek csak du. 4 volt, bőven van időm visszatalálni. Gondoltam, hogy ez a jó irány ha csak az a komisz Norman Price (mama a fiúknak úgy olvasd: Normen Prájsz, tudni fogják ki az smile hangulatjel el nem tekerte az útjelző táblát. Egyszer csak a földön megláttam egy kinai felíratú csokipapírt. Hát ezt biztos nem egy helyi gazda szorta el. Tudtam hogy jó fele haladok. Egyébként az úton nagyon ritkán, elvétve lát szemetet az ember. Most jól jött valaki hanyagsága, kb. 20 perc menetelés után megláttam a Camino hivatalos útjelzését (a kagylót)

...a lócitrom...
Az út széleken megszokott látvány a kőhalmok. Valaki letesz egy-két követ egymásra és aki arra jár és van kedve na és energiája lehajolni rá vagy mellé teszi a sajátját. De a mai nem egy megszokott kőrakás volt. Egy erdei út közepén egy hatalmas lócitrom volt. Valaki nem tudom, hogy azért mert fel akarta a mögötte érkező zarándokok figyelmét hívni, hogy ne lépjenek bele vagy csak ellenállhatatlan vágyat érzett rejtett kreativitásának felszínre hozatalára egy 6-8 követ egymásra téve tornyot épített a közepére. Gondoltam le kéne fényképezni, nagyon vicces látvány volt, de már nem fordultam vissza. Gondolkodtam a dolgon, ha mégis megörökítettem volna biztos azt a nevet adom a képnek, hogy: A sz..rból is lehet várat építeni! De mivel sem követ, sem egyeben nem akartam hozzá tenni továbbálltam smile hangulatjel

...szállás...
A szállás egy 180 ágyas albergue volt ahol több hosszú folyosót osztottak fel 2 db 2 emeletes ágyas kis cellákra. Az ágyakat érkezési sorrendben osztották ki, én a 252. ágyat kaptam. Alattam egy osztrák férfi, mellettem lévő ágyon egy olasz felette egy amerikai srác. Az olasz azt hitte, hogy pap vagyok. Nem tudom miből gondolta? Pláne, hogy zuhanyzásból jöttem vissza egy törölközővel körbecsavarva. Kiváncsi lennék, hány törölközős papot látott már, vagy hogy asszociált rá fogalmam sincs. 
A fürdők modernek és tiszták voltak. Az egész épületben kiválóan ötvöződött a múlt és a jelen. A több 100 éves kőfalak és a modern üvegajtók.

2. nap

Roncesvalles - Pamplona 44 km
A mai nap már könyebb terepen ment, itt is volt szintkülönbség, de a tegnapihoz képest elenyésző.

...reggeli indulás...
Reggel 6-kor feloltották a lámpákat és elindult az élet, mindenki pakolt, készülödött, hogy mihamarább az úton lehessen. Én sem tettem másként.

...két keréken...
Sokan kerékpárral indulnak utnak. Van ahol a gyalogos úttal együtt mennek, de van ahol külön úton haladnak. Ma reggel történt, hogy az út egy patakmedren át vezetett ahol a gyalogosoknak egymástól bizonyos távolságra beton kockák voltak lerakva, amik közt a víz el tudott folyni és a tetején át lehetett kelni. A patak elött egy bringás áll és ahogy közelebb értem, akkor láttam, hogy csurom víz. Nem tudom, hogy a sodrás vitte el vagy a meder alja volt csúszós, de szegény korán reggel megmártozott a patakba. Kérdeztem, hogy minden oké? Vigyorogva mondta, hogy igen. Majd Elköszöntünk és tovább mentem.

...9-es reggeli...
Amikor a szüleimnél vagyunk és ott az egész család: a 9:00-ás reggeli a mottónk. Gondoltam tartom a tradíciót és mivel pont egy Bar mellett voltam, az eső szemerkélt és 3 órája gyalogoltam már egyébként is terveztem a pihenőt. Egy meleg kávé és egy sonkás szendvics pont elég volt arra, hogy megújult erővel folytassam az útat. (és még az ég is kiderült közbe smile hangulatjel

...egy helybeli...
A reggelizőhelyen figyeltem fel egy helybéli 70 körüli férfira. Egy asztalnál ült, már reggel gőzölt pohárból cognacot ivott és újságot olvasott (papír akapút smile hangulatjel Nem sietett sehová, nyugalmatt árasztott magából, jó volt ránézni. Látszott rajta, hogy egy megszokott rituálét végez. Eszembe jutott, hogy mennyire szerettem a nyomott sajtó illatát, de idejét sem tudom, mikor olvatam utoljára friss újságott (papír alaput smile hangulatjel

Ui: reggel beszéltem a srácokkal telefonon és Bence fiam kérte, hogy irjak már valamit. Mondtam neki, hogy még nincs kész. Azt válaszolta, hogy akkor ne olyan hosszút, rövidebbet csak írjak. Hát nagy volt a nyomás smile hangulatjelLehet egy ilyen kérésnek ellenállni?

0. nap

Mivel a mai nap utazásom 0. napja és erre csak azért van szükség, hogy a starthelyemre érjek nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget.
Arra gondoltam, kihasználom ezt az "unalmas" napot arra, hogy egy pár gondolatomat és utazásom felkészülési időszakában történteket megosszam Veketek. (Remélem a közvetlen hangvételt nem veszi zokon senki)

... A blog...
Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen is legyen ez a blog?
Egy kis utikönyv? Egy kisokos cukorbetegeknek? Egy Camino 120. élménybeszámolója? Nem igazán szeretném. Aztán rájöttem. Itt nincs elvárás. Itt nincs kötelesség. Hiszen ez az én utam és az én blogom az én Caminom! Azt írok amit csak akarok és úgy ahogy én akarom! Ha valakinek tetszik örülni fogok, ha nem akkor sincs semmi. Mindenkinek a saját döntése, hogy velem tart vagy nem? A blogot vezetni és az utat járni fogom! Az hogy valakinek szimpatikus vagyok vagy nem az egy szubjektív dolog, a cél na az már objektív az konkrét!

... Köszönet...
Elsősorban Nektek... Nem gondoltam volna, hogy ennyi embert érdekel az El Camino és azt sem, hogy ennyi cukorbeteg ember érzi azt amit én és szeretné lekűzdeni azokat a korlátokat amiket a betegségük diagnosztizálásával együtt "kapnak". Bár ha jól belegondolok minden emberben van egy kérdés - amire választ vár - egy vélt vagy valós sérelem - amire szeretne kiengesztelődést - egy emlék - amit szeretne elfelejteni - vagy egy elveszített szeretettünk emléke - amit örökre szívünkben szeretnénk zárni. Így tehát mindenkinek lenne indíttatása arra, hogy útra keljen, de mégis kevesen teszik meg az első lépést. 
Én megtettem!
De ezért köszönet jár sok-sok embernek:
Dr. Pátkay József főorvosúrnak aki inkább barát, mint egy kezelőorvos.
Maramama és Lacipapa, hogy vigyáztok az unokákra, bár gondolom ez nem nagy áldozat.
Kati, Péter akik majd átveszitek a stafétát.
Emese, Tomi a hivatalos utazásszervezőim.
Jani a baráti támaszért
Andi és Laci az igazi testvéri szeretetetért.
Még valaki... Sokáig úgy éreztem, hogy a feleségem nem tudta elfogadni döntésemet az úttal kapcsolatban. Talán önző dolognak tartotta, hogy ilyen hosszú időre itthagyom a családomat... Talán nem érezte át az út jelentőségét, hogy mit is jelent ez számomra... Talán egy picit félt, dacolt és sértett volt... Utazásom elötti utolsó este éreztem, hogy megtört a jég, lerakta azt a pajzsot amivel elszigetelte magát attól, hogy valódi résztvevője legyen az általam kigondolt küldetésnek. Talán mert látta, hogy ez az út már túlnőtt rajta és rajtam és már nem csak magamért teszem amit teszek. Ekkor tudta valóban elfogadni és befogadni a döntésemet és vált öszinte támogatóvá.
Köszönöm Vicus!

... Párizs...
Bár Párizson keresztűl jutottam el Bayonne-ba, a világváros szelleme mégsem hozott lázba (pedig soha nem voltam még Párizsba). Úgy metem át metróval a város alatt, hogy ki sem jöttem a felszínre... 
Most is tisztán emlékszem arra amikor a feleségem azt kérdezte tőlem:
- És azért körbenézel Párizsban?
A válaszom egyértelmű volt:
- Nem. 
Láttam a csodálkozást rajta, de nem fűzött kommentet hozzá, és én folytattam:
- Ha egyszer Párizsba szeretnék menni akkor majd elmegyek oda, de most nem ez a cél...
Párizsban az egyetlen élmény, hogy a Caminora tartó zarándokok gyűjtőhelye. Elsőnek a vonatnál két idős férfi tünt ki a tömegből, nagy hátizsákkal és persze kagyló emblémával. Azután már egymás után jöttek a különböző nációk és korosztályok és mind-mind arra a vonatra szálltak fel amire én.

... A csodák...
Ki hisz a csodákban? A gyerekek biztosan. És Ti? Ti hisztek? Mert én hiszek és csodák márpedig léteznek! Velem is és veletek is nap mint nap történnek csodák. És mielőtt bárki azt hinné, hogy ennek az embernek agyára ment az inzulin vagy a Camino elvette az eszét, leírom mire is gondoltam. 
A legnagyobb baj az, hogy minden ember a csoda szó hallatán valami nagy, monumentális eget-földet rengető dolgokra tud csak gondolni, pedig a kis csoda is csoda. A másik problaéma, hogy a mai rohanó, felgyorsult világban az emberek elsuhannak a saját csodáik mellett. Én a felkészülésem alatt mivel szinte mindenhová gyalog jártam, lelassultam, egy sokkal emberibb élhetőbb fordulaton kezdtem élni az életem és bizony így naponta át tudtam élni a csodáimat. 
Például: Az a gondolat, hogy elhatároztam: márpedig végigjárom az El Caminot, szembefordulok azokkal a félelmeimmel és korlátaimmal amelyek a cukorbetegségem diagnosztizálása idelyén alakultak ki bennem és ezzel erő, hitet adhatok másoknak is, Nagyon sok ember számára vált befofadgató, szimpatikus elképzeléssé és már több ezren vagytok akik olvassák a blogot, posztoljátok vagy tetszéseteket fejezitek ki. Annyi szeretetet, együttérzést, jókivánságot, támogatást kaptam utazásom elötti napokban a világ számos pontjáról (Németország, Anglia, Izrael, USA) barátoktól és idegenektől egyaránt, mint még soha az életben! Egy ember útja pár nap alatt ezrek útja lett! Hát mi ez ha nem csoda?

...A video...
Tegnap levittem a gyerekeket Dunaföldvárra a nagyszülőkhöz. Minél több időt szerettem volna velük tölteni, mielött elutazom (egy hónap azért csak egy hónap, nekem is sok ennyi idő hát még ilyen pici gyerekek számára). Amikor elindultam a három gyerek futott az autó mellett a járdán és integettek, kiabáltak:
- Szia apuci! Vigyázz magadra! Egy hónap múlva találkozunk! 
Gyorsan elővettem a telefonomat, hogy video felvételt csináljak - gondoltam jó felvétel lesz - és amikor az út során már nagyon hiányoznak egy kis felüdülés lesz visszanézni. Nem bíztam a véletlenre a dolgot még ott vissza akartam nézni és akkor vettem észre, hogy nem nyomtam meg jól a felvétel gombot.
Nagyon elkeseredtem, de aztán jött az igazi felismerés, ez a felvétel még is sikerült. Sokkal élesebben, sokkal színesebben, sokkal valósághűbben, vésődött az emlékeim közé ez a jelenet, mint amit a világ legjobb kamerájával csinálhattam volna.
Ezzel mintha tudat alatt a gyermekeimtől ezt az üzenetet kaptam volna útravalóul:
"Apuci, nem azzal kell törödni, hogy fényképen megörökítsük a legjobb pillanatokat, hanem azzal, hogy megéljük azokat!"
Hány fényképet készítünk minden nap és hányat nézünk meg belőlük késöbb? Ugye...?

...hát ennyi mára, holnap lesz az 1. nap...

Ui.: előre is elnézést szeretnék kérni, de mivel ezt a blogot egy telefonról készítem és az aktuális napon fizikai és lelki állapotom is befolyásolja az írásaimat, lehet hogy elütök vagy felcserélek betüket esetleg helyesírási hibát is vétek (bocsánat Irmanéni