Elveszített szülőföld

"Az egyszerű emberek mindig jól megvoltak, lehettek ők szlovákok, magyarok. Csak ott fönt nem így akarták..." - fogalmazott visszaemlékezésében a felvidéki kitelepítésről, a nemzetiségek viszonyáról a Széchenyi gimnáziumban tartott rendhagyó történelemórán Furuglyás Mihályné, aki gyermekként élte át a második világháború utáni kitelepítést.

A gimnáziumban idén először emlékeztek meg április 12-én, pénteken  a Felvidékről kitelepítettek napjáról. 

A második világháborút követően, 1947-ben ezen a napon kezdődött a felvidéki magyarok kitelepítése.

Jóba Mihálynak és Furuglyás Mihálynénak fiatalon kellett elhagynia szülőföldjét a kitelepítések miatt  a diákoknak idézték fel a történteket (Fotó: a szerző)

A Széchenyi iskolában egy, a kitelepítések dokumentumait bemutató tárlattal, és a történteket gyermekként átélő két tanú őszinte beszámolójával emlékeztek. Történelem egyenes adásban... 

A Magyar Országgyűlés tavaly,  április 12-ét a Felvidékről kitelepítettek napjának nyilvánította. 

A második világháborút követően, 1947-ben ezen a napon kezdődött a felvidéki magyarok kitelepítése. A határozatban rögzítették, hogy az Országgyűlés szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Benes-dekrétum következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített mintegy százezres magyarságról. A Széchenyiben rendhagyó történelemóra keretében idézték fel az eseményeket. A diákoknak a  kitelepítést  gyermekként átélő Jóba Mihály és Furuglyás Mihályné mondta el személyes történetét.

A kitelepítés dokumentumaiból nyílt kiállítás pénteken a Széchenyiben - emlékeit Jóba Mihály és Furuglyás Mihályné osztotta meg a diákokkal

- 1948 május 13. volt,  a helyi focipályán voltunk, amikor megkezdődött a kitelepítés, előzetesen szinte semmit sem tudtunk. A családdal közölték, mindent vihetünk magunkkal, a jószágainkat is. Emlékszem, először Szobnál állt meg a vonat, majd Simontornyán álltunk napokon át. Végül a Tolna megyei Gyönkre kerültünk, egy olyan sváb ember házába, akit szintén kitelepítettek. Nehéz volt, de sok munkával sikerült itt is talpra állnunk. Én végül 1953-ban, a katonaság után kerültem az akkori Sztálinvárosba - mondta el Jóba Mihály. 

- A mai világban nehéz azt elképzelni, mit éltünk át. Egy parasztember röghöz volt kötve, amit elvetett, abból élt, így borzasztóan nehéz volt elszakadni a megélhetést (is) adó anyaföldtől. A mi falunkban mindössze két szlovák anyanyelvű család élt, de mindig békés közösségben éltünk. Figyeltünk egymásra, segítettük egymást. A kitelepítés nagyon furcsa dolgokat hozott. Sokan tudták, hogy kik azok, akik az ő otthagyott házaikba költöztek be, és gyakran személyesen is ismerték azokat, akik házait itt Tolna vagy Baranya megyében elfoglalták. Hozzon bármit is az élet, úgy gondolom, a haza a szülőföldet jelenti, és sok százezer embernek jelentett tragédiát szülőföldjének kényszerű elhagyása - fogalmazott Furuglyás Mihályné a diákok kérdéseire. 

Az iskola megemlékezésén Fábry Zoltán röpiratát is idézték: "Perben állunk, embertelen perben, és perünk azon fordul meg: van-e még hitele, létjogosultsága, szava, súlya a humánumnak? Ha nincs, akkor elvesztünk..."