Arany 200 - Évfordulós rajzpályázat

A költő születésének évfordulója tiszteletére kiírt Arany 200 rajzpályázat munkáiból nyílt tárlat tegnap délután az iskola aulájában. Mint kiderült, az iskola immáron 35 éves fennállása alatt mindössze ez volt a második alkalom, hogy illusztrációs pályázatot írtak ki, holott naponta elmennek Gáspár Aladár remek, Arany János világát idéző képe előtt. A megnyitó ceremónián Dankó Réka szavalta el Arany: A fülemile című versét, a harmadikosok pedig egyenpólóban énekelték el a rajztagozatosok indulóját.

Tizenkét iskolából érkezett mintegy kétszázötven pályamunka. Ezek közül választotta ki a zsűri a két alsós, egy felsős kategória első három helyezettjét. Értelemszerűen a rajztagozatosokat külön értékelték helyezések nélkül. A kiállított rajzok el sem férnek az aulában, az emeletre is jutott belőlük.

Légy hű, s bízzál a jövődben nemzetem!

Március 2-a jeles dátum. Kétszáz évvel ezelőtt ezen a napon született Arany János. Pályáján tűnődöm, verssorait mondogatom. „De, kivel nem ér föl az egész világ ökre, / Dicső híre- neve fennmarad örökre.” Így végződik a költő legismertebb műve, a Toldi, s ez nemcsak Miklós dicsőségét zengi, hanem az övét is. Petőfi így lelkesedett: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet! Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá!” Arany meg azt vallotta: „Szeretem a nemzeti költészetet, a népiesség köntösében, még most, később majd pusztán.” Ha e szerint értjük a Toldit, akkor az arról szól, hogy a népbe leszorított erő, tehetség érvényre jut, s ezáltal megújul a nemzet. „Változik a világ: gyengül, ami erős, / És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.” – írja Arany a Toldi estéjében. A puskapor, a lőfegyverek feltalálása véget vetett a lovagkornak. A magyarság lemaradt a fejlődésben. Hogy felzárkózzon, át kellett vennie a külföldi mintákat. De ez a nemzeti hagyományt, jelleget, értékeket fenyegette. A költő az öreg Toldi és Lajos király konfliktusát megjelenítve, erre a tragikusan nehéz feladatra keresett megoldást. Arany János nemzetének Homérosza szeretett volna lenni, s a szabadságharc bukása után népét sirató Ossziánná lett. „Ha a fa élte megszakad, / Egy percig éli túl virága. / Oda vagy érzem, oda vagy, oh lelkem ifjúsága” – sóhajtja hirtelen megöregedve Letészem a lantot című versében. Mégis képes volt az önkény idején Szondi Györgyöt, Drégely várának hős kapitányát ily fenségesen ábrázolni: „Mint hulla, a hulla! veszett a pogány, / kő módra befolyván a hegy menedékét: / Ő álla halála vérmosta fokán: / diadallal várta be végét.” Burkoltan az elbukott 48/49 csodáját ünnepli itt nagyszerű művészettel Arany. Ám gyötrő módon a nemzeti hibákat is emlegeti a Koldus-énekben: „Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér! / Hozzáfoghatót a történet nem ösmér. / Mi haszna! az erőt ásta benső féreg: / Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek; / Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott.” Fájdalmában megírta a Nagyidai cigányok című tragikus szatíráját is a szabadságharcról. A várat feladja a katonaság, mert védhetetlen. A cigányok veszik át a terepet. Esznek-isznak, rettenetesen berúgnak, összevissza fantáziálnak és lövöldöznek. Az ellenség ezt félreértve megkezdi a visszavonulást. Ekkor Csóri vajda és népe feltódul a várfalakra, és azt kiabálja a távozók után diadalittasan: szerencsétek van, hogy minden puskaporunk elfogyott. Erre azok visszatérnek, s kihajigálják a cigányokat a várból. „S oly küzdelemre, mely világcsoda, / kétségb’ esett kacaj lőn Nagy-ida.” – vallotta Arany később a Bolond Istókban. 1861-ben, amikor Ferenc József a 48-as célokról való lemondásért cserébe engedményeket ígért, Arany a remény és a kétség csatájából kitörve azt hirdeti: „Légy hű, s bízzál jövődben nemzetem! (Magányban). Pestre költözése után nagyszabású epikai művekkel próbálta erősíteni a hazafias öntudatot, de terve csak részlegesen valósult meg. A Buda halálán dolgozva így biztatgatta magát: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad!” A műben Isten kardját markolva, „tornyosodó” lélekkel mondja Attila király: „Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak! / Ihol én, ihol én pöröllye világnak!” Az igazi csoda itt Arany költői nyelve. A kiegyezés megkínozta Aranyt, akkor már keveset ír. De amikor megszabadul hivatala nyűgétől, virágba borul költészete. A társadalmi létben, az irodalomban és a magánéletben sem valósultak meg céljai, állapítja meg mély fájdalommal az Epilógusban. („Az életet már megjártam, többnyire csak gyalog jártam ”) A Régi panaszba nemzetének tragédiáját sűríti bele: „Vagy nekünk már minden módon / Így is, úgy is veszni kell !” Az idős Arany azzal szórakoztatja nagát, hogy tamburáját pengeti, s így jellemzi az eszébe jutó nótákat: „Mind régi dalok, csuda hangmenettel: / Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; – / Hegyes-éles jajja úti betyárnak, / Ki hallja szavát törvényfa-madárnak. / Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb / Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’, / Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel... / Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.” Lenyűgöző művészet bizonysága ez a néhány sor. Adósságát törlesztve végül megírja a Toldi szerelmét is, belerejtve magánéletének titkos boldogtalanságát („Sohasem bírám teljébe’ / Örömeim poharát ”). A mű végén a beteg költő akkora erővel mondja ki a maga igazát, hogy megrendíti az olvasót. Ki írta a művet? Büszkén vágja oda: „Zárt sisakon, pajzson, kézbe kivont kardú / Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.” Ő, akitől megtagadtatott a hajdúnemesség, nagyobb nemességet, halhatatlan dicsőséget szerzett műveivel.

Kiss Kálmán