Fagylalt - apáról fiú(k)ra

Tóthék mesterien cukrászkodnak. Tóth István és két fia, Norbert (balra) és István

Ha Tóthék cukrászdája után kérdezősködnék, Dunaföldváron mindenki azonnal tudná, merre irányítson. De nem kell útmutatás. Hat éve jártam náluk először, amikor a Sacherjük megnyerte az Év fagylaltja díjat. Az íze azóta itt a számban, és nem is hagyom a feledés homályába veszni. Minden évben legalább egyszer újrakóstolom.

A Sacher máig nagyon népszerű, de 2009-ben, amikor egyszerre kapta meg a közönség és a szakma díját, előfordult, hogy két nap alatt 70 kilót adtunk el belőle. Ez körülbelül ezernégyszáz gombócot jelent - mondja Tóth István, az apa, miután üdvözöljük egymást. Kérésemre aztán nem a fagylalt és süteménypultok terében ülünk le beszélgetni. Beljebb indulunk: egy cukrász titkokkal teli műhelye felé.

Kényszerből hivatás

A legbelső raktárban járva rögtön kiderül, az valaha garázsként funkcionált. A cukrászda ugyanis egybeépült a lakóházzal, és egyre több teret rabolt el belőle. De a közelségnek előnye is van: ha Tóth István felesége kinéz az ablakon, látja mekkora aznap a forgalom; kell-e még segítség. Pedig a fagyasztásra és sütésre használt szobákban egyébként is sokan sürögnek-forognak. Percenként tűnnek fel fehér ruhában, kezükben keverőtállal a cukrászlányok. Ez azonban nem volt mindig így: az üzlet eleinte még jóval kisebb helyen, két fővel működött. De ki gondolná, hogy az ország egyik legjobb cukrászdája kényszervállalkozásként indult útjára a ´80-as évek elején?

A feleségem nem kapta vissza az állását a két fiú születése után, ezért ki kellett találnunk valamit - emlékszik vissza Tóth úr. Mivel éppen akkor költöztek be egy olyan családi házba, amelynek utcafrontján egy üresen maradt fodrászüzlet állt, a közelben pedig iskola, óvoda működött: fagyizót nyitottak a tizenöt négyzetméteres helyen.

Az év fagylaltja díj

Az üzletet kezdetben a feleség és a férj édesanyja vitte, az apa ekkor még felszolgálóként dolgozott a város egyik éttermében. Nem is sejtette, milyen sorsfordító találkozás vár itt rá. A csárdába gyakran betért egy vendég, akivel sokat beszélgettem. Egy alkalommal aztán bemutatkozott: Szervánszky Lászlónak hívták, Soltvadkert nemzetközi hírű cukrászdáját vezette. Másnap már ott voltam nála. Öt éven át minden télen, a holtszezonban, tőle tanultam a mesterséget - emlékszik vissza Tóth István.

Erre már a fagyasztó kamrában járunk, és a régi gázzsámolyt szemléljük. Évtizedekkel ezelőtt a hetven literes fazekakat ide tették, abban főzték a fagylaltot. Mellette azonban rögtön ott sorakozik a jelen: a két dupla falú, légfűtéses gép, amely a csírátlanítás céljából 72 fokra felmelegíti, majd azonnal vissza is hűti a krémes pasztát. A varázsdoboz sokat ér: egy autó árát kell megfizetni érte. Sokkoló néz rám a cukrászmester, de gyorsan rájövök, nem a hangos hüledezésemet kommentálja. Különleges hűtőberendezés előtt állunk, azt nevezik így. Tíz percen át mínusz 40 fokban fagyasztja a krémet, miközben a ventillátorok levegőt fújnak belé. A fagylalt ezután nyolc órát pihen.

A titkos összetevő

Hol is találkozhatnánk szembe az ifjabbik Tóth-fivérrel, Norbival, ha nem a sütemények hűtőkamrája előtt? Míg testvére, Pisti a fagylaltokért felel, a csábító tésztacsodák az ő kezét dicsérik. A munka felosztása azért nem ennyire szigorú, de tény: Norbi bírja inkább a szöszmötölést , igazi maximalista, aki bármennyit képes küzdeni a tökéletes díszítésért. Bár bevallása szerint a cukrászatot nem szerelemből választotta: Tizennégy évesen fogalmam sem volt, mit akarok. Agysebész legyek vagy rendőr? - nevet. Végül erre indultam, ha már előttem volt a félig kitaposott út. De azért csak szereti a munkáját? kíváncsiskodom izgatottan. Magamban ugyanis azt gondolom: képtelenség Dobos C. József-díjas tortát sütni, ha nincs mögötte lelkesedés. Néha szeretem, máskor meg nem. De azt hiszem, enélkül unalmas is lenne - nyugtat meg kedvesen.

Belics Domininika, Vas Ádám és Vas Boglárka Vasné Márti kíséretében látogatta meg a Tóth cukrászdát

A konyhában járva az ember az óriások birodalmában érzi magát. Miközben a túlméretezett habverők, a nyújtógép és a hatalmas munkaasztalok között sétálunk, Norbi elmeséli: gyerekként egy fagyizóban felnőni, feledhetetlen élményt jelentett. Már háromévesen tudta: akkor kell kérni a gombócokat, amikor kígyózik a sor. Ha nem kapott volna, a vendégek előtt vágja magát földhöz - meséli az apa, aki a középiskolás évek viszontagságait is felidézi. Pisti és Norbi Kalocsán tanulták a cukrászszakmát: a fiatalságuk ellenére sokat látott fiúk azonban az elavult, ötven-hatvanéves tankönyvek receptjeivel nem mindig értettek egyet. És bizony előfordult, hogy ennek hangot is adtak. Az iskolával egy időben Soltvadkerten gyakoroltunk, Laci bácsinál, ahol édesapánk tanult - teszi hozzá Norbi, aki máig képezi magát. Belgiumban, Németországban is végzett már cukrásztanfolyamot, nemrég pedig Franciaországban járt.

Ezt hallva, amikor leülünk a hangulatos cukrászdabelsőben, azonnal faggatni is kezdem egy különleges francia édesség titkáról. Miközben mesél, belül elmosolyodom. Nem tévedtem: a titkos összetevő tényleg a lelkesedés! Ha látná magát kívülről, ahogy a sütésről beszél... Több csillogást már el sem bír a szeme... No, jó talán mégis - állapítom meg, amikor feltűnik a színen felesége és kislánya, az egyéves Panna.

Nem túladni - átadni

Norbi párja, Anita sem fagyizni jött: épp most tette le a kötényt. Bár a családi vállalkozásban az ízekért a férfiak a felelősek, a nők - feleségek, anyák, menyek - máig kiveszik a részüket a munkából. De vajon ezek után választhat-e más utat, aki ebbe a családba születik?

A három unoka Zétény, Zille és Panna Róza még nagyon fiatal, hogy a jövőt tervezze. De a nagypapa őszintén reménykedik. Mert ő tényleg nem akar dobozolni: se hivatást, se múltat. Nem erőltethetem rájuk a szakmát, de bízom benne, hogyha leteszem a cukrászkötényt, nem túladnom kell az addigi életemen. Inkább továbbörökíthetem azt.

Belics Domininika, Vas Ádám és

Vas Boglárka
Vasné Márti kíséretében látogatta meg a Tóth
cukrászdát.
Aki egyszer

megkóstolta

vissza-visszajár

a minőség

ellenőrzésére.

Vagy élvezetére...