Feldolgozhatatlan tragédia - Főhajtás, emlékezés, együttérzés a nemzeti gyásznapon

Együtt gyászolunk - ez a felirat volt olvasható hétfőn, a nemzeti gyásznapon a Dunaújvárosi Szakképzési Centrum világhálós elérhetőségein, valamint a tagintézmények honlapjain.

A Dunaferr középiskola diákjai és pedagógusai is közösen emlékeztek hétfőn délelőtt 10 órakor a veronai buszbaleset áldozataira
Fotó: Zsedrovits Enikő

- Egyeztetve az igazgatókkal, úgy döntöttünk, hogy intézményeiknél, közösen, egy időpontban fejezzük ki együttérzésünket a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium diákjaival és tanáraival, és osztozunk a gyászoló hozzátartozók, barátok, kollégák fájdalmában - mondta el lapunknak Csapó Gábor, a szakképzési centrum vezetője. A diákok és pedagógusok hétfőn 10 órakor egyperces néma főhajtással emlékeztek a tragikus kiemenetelű, veronai buszbaleset áldozataira. Valamilyen formában minden oktatási intézmény csatlakozott a nemzeti gyásznaphoz. A Vasvári iskolában pedagógusok és diákok az intézmény tornatermében gyűltek össze, felidézve a történteket, majd pedig az osztályok képviselői gyújtottak gyertyát a Vasvári emlékfalnál.

Döbbent csöndben gyülekeztek a megemlékezők a Városháza téri szökőkútnál hétfőn délután, már jóval a tervezett fél négynél hamarabb. A részvevők többsége diák volt, akiket talán a legjobban megrázott diáktársaik halála. Mellettük sok-sok felnőtt fejezte ki részvétét, ugyancsak gyertyákat, mécseseket gyújtva - de sokan hoztak virágokat is.

A megrendülten fejet hajtó tömegben ott voltak a város vezetői is, közöttük Cserna Gábor polgármester, dr. Kovács Péter, a járási hivatal vezetője, képviselők, intézményvezetők.

Kevés szó esett. Valószínűleg azért, mert erre a tragédiára nem találni megfelelő szavakat a szótárban sem. Mindenki csendben, magába mélyedten gyászolta az áldozatokat, akiknek emlékére fekete zászlók lobognak a középületeken.

Egy fél órára elcsendesült a Vasvári iskola is - közös gyertyagyújtással fejezték ki együttérzésüket
Fotó: Zs. E.

Alighanem a legtöbb résztvevőnek az járt a fejében, micsoda fájdalmat érezhetnek az áldozatok szülei, testvérei, rokonai, barátai, kollégái.

S micsoda tébolyító fájdalom, hogy a leghősiesebb magatartás sem menthetett meg mindenkit, aki rászorult volna. Micsoda döbbenet, hogy tehetetlenek vagyunk, kiszolgáltatottak hasonló szerencsétlenségeknek, nem tudjuk enyhíteni a fájdalmat.

Az egész ország szívből osztozik a gyászban - és ez mégis: kevés.

SZERINTEM

Az egyik pillanatban még ugratjátok egymást a haverokkal, a következő, általad észlelt momentum, hogy emberek állnak feletted meglehetősen riadt tekintettel. Körülötted egy totálkárosra tört kisbusz maradványaival birkóznak a tűzoltók. Kérdik: fáj? Alig érzek valamit, aztán nagyon elkezd fájni: némi megkönnyebbülést látok a mentősökön. Elájulok. Másnap ébredek egy fővárosi kórház intenzív osztályán. Édesanyám cseréli alattam az ágytálat. Mindketten sírunk. Örömünkben. A doktor szerint nem lesz maradandó károsodás. Szerencsém volt, ennyi! Hogy a veronai áldozatoknak, sérülteknek miért is nem, arra e világon senki nem adhat választ. De vigaszt se nyújthat senki...

Szabó Szabolcs