Fognak-e még szeretni, beszélgetni, netán olvasni a fiatalok? - Tari Annamária a felgyorsult világról

Nagy valószínűséggel Tari Annamária kereskedelmi médiában betöltött szerepének is része volt abban, hogy előadására a földszintről is fel kellett hordani a székeket a felnőttkönyvtár nagytermébe. Miután az előadás címe, témája az X, Y, Z generációk és az olvasás, magától értetődő kíváncsisággal tudakolta a szépszámú kötet szerzőjeként is ismert fiatal, csinos nő, hogy a teremben akadnak-e olyanok, akik az X, az Y, vagy a Z generáció tagjai, netán gyerekeik között van-e egyik, másik, netán több generációból is. Nem lepődött meg, hogy van.

Nem csodálkoznék, ha olvasóink egy része, akik a Baby boom (1946 és 1964 között születettek), vagy az X generáció tagjai, már az első pár kifejezésnél rögtön fennakadtak volna.

Tehát: Marc Prensky, amerikai szakértő az X generáció (1965 és 1975 között születtek) tagjaira használja a digitális bevándorló jelzőt. Ez arra utal, hogy amíg a Z generáció (1996-tól napjainkig) tagjai, a digitális bennszülöttek beleszülettek a 21. század digitális világába, míg az X generáció tagjai nem születtek bele, hanem életük során nyűgözte le őket, elfogadták és elkezdték használni a digitális világ új vívmányait. A digitális bevándorló így alkalmazkodik a környezetéhez, de félig még a múltban él. Köztük ott az Y generáció tagjai, akik a számítógépekkel együtt nőttek fel és a modern technikák és a számítógép nélkül el sem tudják az életüket képzelni.

Tari Annamária magát olyan psziho izének mutatta be az előadás előtt, ami hétköznapi nyelvre lefordított változata a valónak, hogy klinikai pszichológus, pszichoterapeuta, aki tizenöt esztendős kora óta az akart lenni, ami most.

A helyzet nehézségét abban látja, hogy az offline világ mellé simult az online, megérkezett az egyre gyorsabb és egyre inkább változó technikai információtechnológiai eszközök özöne, és a tudósok is csak találgatnak, hogy mi lesz az utánuk következő generációkkal. Fognak-e még szeretni, beszélgetni, netán olvasni. Hogy mennyire akut a probléma, az is bizonyítja, hogy amikor évekkel ezelőtt az első ebben a témában írt kötetét a kiadóhoz vitte, az nem akart foglalkozni a témával, úgy gondolta, nem olyan fajsúlyú a kérdés, hogy nagy érdeklődésre tartana számot. Mára pedig mindenki rámozdult a témára, amitől az érintett generációknak keletkezett egy irritált érzése.

Teljesen egyértelmű a X generáció vágya, hogy jó lenne, ha a kultúra egy szeglete megmaradna, nem tűnne el száműzve egy digitális olvasóra. Mindeközben rettentően felgyorsult a világ, nem lehet érzelmeket jól megélni, és a nagy pörgésben lehetetlen lassú dolgokat olvasni. Létezik olyan mozgalom, amely azt kiáltja, hogy Vidd cukrászdába a nagymamád! , mert akkor legalább egy krémes erejéig lelassulsz. Kérdés, hogy ebben a dübörgő világban a generációk hogyan tudnak kommunikálni egymással. Régen egy levél megfogalmazása, megírása akár harminc perc is lehetett, ma egy e-mailt 3 perc alatt összedobunk. Elképzelhető, hogy ötven év múlva óriási dolognak számít majd, ha valaki tud olvasni, vagy főzni.

Döbbenetes, hogy lassan meg kell magyarázni a fiataloknak, hogy mi a valóság: ami nem múlik el egy áramszünet esetén. Véleménye szerint a közösségi média nárcisztikus volta miatt többet hazudunk, és körülbelül 24 százalékunk nem éli át szubjektív élményeit, mert éppen megosztja azokat. Ráadásul a közösségi online terek az agresszió kiélésének helyszínévé is váltak, mert az online személyiségünk más, mint az eredeti.

Az erőltetett tempójú világ leszoktat a csendről, és az önmagunkkal töltött időről. Az emberek kezdenek nagyon rosszban lenni magukkal, de ez az online felületen nem látszik. A fiatalok lépéselőnybe kerültek, hiszen a technikával nőttek fel, vagy abba születtek, tehát jobban értik. A kétféle tudás generációs konfliktushoz vezet, ráadásul nem is találják egymással a hangot. Mindenki a saját időszámítása szerint él és gondolkodik.