A rendhagyó vasműs nyugdíjas búcsúztatón közel százan voltak, mert ott akartak lenni

2016. július 10., 13:35 szerző: Várkonyi Zsolt
komment
Dunaújváros - Amikor az ember életének lezárul egy fontos szakasza „megáll” és visszatekint. Egy rendhagyó nyugdíjas búcsúztató kapcsán Csőszné Marika is ezt tette. Vele beszélgettünk.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Nem tagadom, személyes jó kapcsolat, kimondom, barátság fűz a Csősz családhoz. Marika és Péter szinte egész élete a vasműhöz kötődik.

Emlékszem arra, amikor még a kisebb vasműs közösségek családostól összejöttek egy jó bulira valamelyik szabadidőparkban, hangulat ezt idézte.

Marika négy évtizednyi három műszakos munka után után, amelyből közel három és fél évtizedet a vasműben töltött el, más életformában folytatja. Nyugdíjasként.

A szűkebb família tagjai, az unoka a három lány és az „öregek”: Hanna, Csilla, Marika, Péter, Niki és Annamária összetartó család

Harmincnégy évvel az akkor még kohászati üzemnek nevezett egységnél kezdett el dolgozni.darusként. Elvégezte a tanfolyamot, majd ezután a FAM-on egyből egy „kulcsfontosságú” gépre került.. Gyakorlatilag másfél év kitérőtől eltekintve végig itt dolgozott. Egy 50 tonnás forgózsámolyos daruval a folyamatos acélöntőműből lejövő bugákat mozgatta - mondhatni - nőies precizitással. Az egyébként igencsak férfias szakmában kivívott tisztelet egész pályafutása során elkísérte. Nem egy férfi kollégáját maga tanította meg a szakma gyakorlati részére.

A közel három és fél évtized hosszú idő egy munkahelyen, ráadásul három műszakban család mellett nem kis feladat helytállni.

„Ez a vasmű az a vasmű?”, mint amikor odakerültél felvetésemre kicsit keserűen, de határozottan megismételte a kérdésemet egy szó eltéréssel: „ez a vasmű nem az a vasmű”. Ez már teljesen más. Persze nem bánta meg, nagyon szeretett dolgozni, ott dolgozni.

Az pedig, hogy őt mennyien szerették pontosan mutatja az, hogy szinte mindenki eljött a nyugdíjas búcsúztatóra, mert fontosnak érezték, hogy ott legyenek. Nagyon kevés ember mondhatja el magáról azt, hogy a munkája a hobbija, ő így érzi.. Ezzel együtt mindig toppon kellett lennie, hiszen három leánygyermek várta otthon , akiket nagy szeretetben neveltek férjével, Péterrel (remélem jól írtam, mert gyakran Zoliztam őt - a szerk.)

Élete párjával, tehát Péterrel a gyárban, a munkahelyén ismerkedett meg. Ha a vasmű nem lett volna, mondhatnánk. Egy helyen dolgoztak, kicsivel később egy műszakba is kerültek, és onnan már el tudjuk képzelni a storit!

Hosszú , szép nyugdíjas évek várnak rá. A reggeli műszak előtt már nem kell korán ébrednie, akkor kel, amikor akar. Kávéval kezdi a napot (és a hírlappal - a szerk.), kertészkedik, tornázik, jógázik, rendben tartja a háztartástt. Imádja kis unokáját, Hannát, aki már második osztályos lesz, akivel tanul és hétvégén, péntkenként uszodába jár.

A történet talán hagyományosnak tűnhet, de épp ez az ami érdekessé teszi, hiszen ma már egyre kevesebben vannak azok, akik ilyen hosszú idő után ugyanonnan mennek nyugdíjba, ahol elkezdtek dolgozni. Jó érzéssel!

„Úgy emlékszel még, hogy a mi időnkben, még nem volt gyerekülés az autóban(autónk sem volt - a szerk.), nem volt kötelező a biztonsági öv, a bicajozáshoz nem volt könyökvédő, sisak, de még rendes bicikli sem. Nem volt mobil, de még vezetékes telefon sem nagyon, nem lett senki allergiás, ha kiment a kertbe friss levegőt szívni(feltéve, ha nem jött a gyárból a Boró púder - a szerk.).

Nem volt valóság show, viszont voltak barátok, akikkel személyesen, élőben találkoztunk, nem a facebookon. A szerelmet pedig nem brazil sorozatokból tanultuk.”

 

Várkonyi Zsolt

2016. július 10., 13:35 szerző: Várkonyi Zsolt

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...