Kevésen múlott, hogy második gyermekét is elveszítse, de akadtak, akik megmentették

Éva története - akinek hálával tartozom őszinteségéért - számomra arról szól, hogy mindig érdemes bízni. Az az egy hét, amin keresztülment a család, bebizonyította, hogy soha nem szabad feladni. Tilos! Még ha a körülmények, a tények néha azt is mondatják velünk, nincs tovább.

Koraszülöttségről akkor beszélünk, ha a normális, betöltött 40. terhességi hét helyett a baba hamarabb, a 37. terhességi hét előtt jön a világra, születési korához viszonyítva normál testsúllyal. A koraszülött babák éretlenségükből adódóan a külvilághoz nehezebben alkalmazkodnak a születés után, úgymond nehezebben adaptálódnak. Ez aztán több betegség kialakulásának a veszélyével jár, a kórházi benntartózkodásuk is hosszabb, és sajnos veszélyeztetettebbek a csecsemőkori elhalálozás szempontjából is - dr. Balogh Andrea gyermekorvos.

Ferenczi-Juhász Éva ismét az, aminek lennie kell, csillogó szemű, mosolygós édesanya és feleség Fotó: Ferenczi János, Ady Géza

Vagy megmarad, vagy nem

Öt évvel ezelőtt veszélyeztetett terhes voltam a fiammal. Akkor az orvosok azt mondták nekem, már a terhesség legelső stádiumában, hogy a fiam vagy megmarad, vagy nem. Ezt nem volt túl jó érzés hallani. A terhességem ágynyugalomban zajlott. A harminchetedik héten a vizsgálaton minden a legnagyobb rendben volt, már majdnem a szülőcsatornában volt. Az utolsó ultrahangvizsgálaton közölte az orvos, hogy elő kell jegyezni császármetszésre, mert farfekvéses a gyermek. Azt javasolta, hogy megpróbálják megfordítani, de ez nem sikerült, ellenben jó nagy trauma volt. Csakúgy, mint az, amikor mentünk fel Budapestre a császármetszésre, és egy autó hátulról úgy belejött az autónkba, hogy az totálkáros lett. Végül mentővel érkeztem a szülőszobára, de ott legalább minden rendben történt.

Két évvel később úgy gondoltuk, itt az ideje a következő terhességnek. Az orvosok azt mondták, még a természetes szülésre is lehet esélyem. Nála már a hetedik héten elkezdődtek a problémák. Végül a kilencedik héten elvesztettük a babát, úgy, hogy műtétre is szükség volt.

Nem adtuk fel

Kétezer-tizenötben újra áldott állapotba kerültem. A szülészorvos támogatott, azt mondta, örül, hogy a császár után nem adtam fel, és szülni akarok. Sok időt kellett a kórházban töltenem. A huszadik hetes genetikai ultrahangon közölte az orvos, hogy nem akar megijeszteni, eléggé fáradt, de úgy tűnik, hogy van egy kis gond a jobb agyféltekével és a beleivel is. Itt nagyjából végem volt. Amikor kétezer-tizennégyben azt mondták, hogy baj van, és amikor újra megnézték, akkor is az volt bennem, hogy biztosan rosszul látták. Amikor Fannival voltam terhes, akkor is jöttek a problémák, jött a déjá vu érzés. Hogy megint ez van, megint ugyanabban az időszakban. Közben otthon a másik, két és fél éves gyerek, aki haragudott rám, hogy nem vagyok vele, pedig szüksége van rám. Mi lesz most? Szóval, újra megvizsgáltak, és akkor már három rendellenességet észleltek. Az orvos azt mondta, kettőnél még van esélye, hogy nem beteg, el kell menni genetikai szűrésre. Mit csinál ilyenkor egy anya? Utánaolvas az interneten, ami a legrosszabb, amit tehet. Amikor azt olvasod, hogy a Down-szindróma a legjobb eshetőségek között szerepel, az nem szívderítő. Mindenféle forog a fejedben. Nem akarod, hogy a gyereked azt lássa, hogy meghal a testvére. Öt nap volt a vizsgálatig, ezalatt húsz évet öregedtem. Aztán a genetikus doktornő azt mondta, hogy a belekkel nincs probléma, márpedig az volt a legkockázatosabb. A többivel ne foglalkozzunk, mert a még az agyban lévő ciszta is legkésőbb a születés után fél évvel felszívódik.

Fanni mellé az inkubátorba felragasztották a család fényképét, hogy mindig láthassa

Úgy tűnt, minden rendben van vele

Ettől megnyugodtunk. Meg is fogadtuk, hogy nem olvasunk utána. Az év szeptember közepére kitűztük az esküvőnk napját, hogy ő már úgy érkezzen, igazi család legyünk. Szeptember 23-án este furcsa érzés fogott el, mintha más dimenzióban lettem volna, másként érzékeltem a külvilágot. Édesanyám születésnapjára készültünk. Én elmentem „mosószert venni", vagyis megrendelni a tortát. Akkor már olyan furcsa volt minden, azt sem tudtam, hogy jutottam el a cukrászdáig. Este Marci fiamat a kádban gyorsan letusoltam. Ő, mintha érzett volna valamit, nem engedte, hogy apa vegye ki, engem akart. Akkor jött egy méhösszehúzódás, amit én természetesnek gondoltam. Elfolyt a magzatvíz, és én álltam ugyanazon a helyen, ahol kétezertizenkettőben ugyanígy. Nagyon megijedtem, rögtön elkezdtem sírni. Az aggodalom egy normális, komplikációmentes terhesség esetén is benne van az anyákban, de az előzmények tükrében én nagyon megijedtem. Végigfutott rajtam, hogy Úristen, ez nem lehet! Pont most, amikor a tüdejének a legjobban kellene, hogy ő még bent maradjon, hogy fejlődjön. Bementünk a kórházba, és rögtön azt kérdeztem, hogy a tüdőérlelőt mikor fogom megkapni. Nem kaptam, mert a méhemen lévő heg miatt nem kockáztatták meg a hosszú vajúdást, hiszen mindketten rámehettünk volna.

VILLÁMCSAPÁS

Így aztán a harminchatodik héten meg is jött Fanni. Megszületett, felsírt. Annyit mondott a csecsemős nővér, hogy fázik nagyon, és erősen magzatmázas. Ebből tudni lehetett, hogy neki még egy kicsit korai lehetett az érkezés. Megmérték, a súlya viszonylag normálisnak mondható kettőezerkilencszáz gramm és ehhez negyvenkilenc centiméter, fejlett kislánynak tűnt. Egy rövid időre megkaptam, hogy a testközelség meglegyen, de át kellett vinni a koraszülött osztályra, inkubátorba kellett rakni. Nyugodt voltam, három emelet volt csak köztünk, úgy volt, háromóránként lejárok szoptatni, és már hamarosan a családnak is megmutathatom. Még aludtam is. A mosdóból visszajövet már várt a nővér, hogy adjam a kezem, mert szükség van anyai vérre. Csak lassan esett le, hogy miért is kell a vér. Rákérdeztem. Mert baj van a babával, viszik Pestre jött a válasz. Kiderült, hogy baj volt a légzésével, tüdőgyulladásra gyanakodtak, amit a röntgen igazolt is. Attól tartanak, mivel szabálytalan a légzése, hogy a tüdőgyulladás miatt ki fog merülni, és ha lélegeztetni kell, arra helyben nincs lehetőség.

Ezért hívták a Peter Cerny Alapítvány gyermekmentőjét egy órája, nemsokára itt lesznek. Ismét egy új helyzet, megint csak azt sem tudtam, mitévő legyek. Rémülten hívtam a férjemet, elmondtam, mi történt. Jött is azonnal. Megérkeztek a mentők. Még most is elérzékenyülök, ha rágondolok. Az egy csoda, amit ők művelnek. Bár csak senki ne tudná meg azt az érzést! Amikor megláttam az orvost, a nővért, ahogyan megvizsgálták. Mintha semmi baj nem lenne, csak játszani jöttek volna vele. Babusgatták, és olyan szépen beszéltek vele, ami nagyon jó érzés volt. Mielőtt a szállító inkubátorba került, még odaadták, és készítettek rólunk egy képet. Mi is kaptunk róla fotót, hogy lássuk, amíg nincs velünk, azt a képet pedig, amit hármunkról készítettek, berakták neki az inkubátorba. Ez annyira kedves, figyelmes volt, hogy nagyon jólesett és megnyugtatott. De az, amikor becsukták az ajtót, és azt hallod, hogy sír, az borzasztó. A sofőr látta, hogy magamon kívül vagyok, és azt mondta: Ne aggódjon anyuka, vigyázunk rá! Aztán mikor egyre távolodtak, szirénázva végig a városon, csak az járt a fejemben, hogy látom-e még. Tudja az ember, hogy a koraszülött babáknál minden másként van. Volt a környezetemben olyan, hogy a baba egy hónapig volt a koraszülött intenzíven, már úgy látszott, hogy jól van, hamarosan hazamehet, és aztán elveszítették, mert feladta a harcot. Ez is bennem volt. Kértem a férjem, hogy inkubátoros képet ne küldjön róla. Aztán Budapesten azt mondták, azt remélik, a legoptimálisabb helyzet van, hogy nem történt meg az első nagy levegővétel, amitől a tüdő hörgői teljesen ki tudnak nyílni, emiatt nem tud rendesen lélegezni. A nővér, aki gondozta, felajánlotta, hogy próbáljuk ki a kenguru módszert, mert nagyon hatásos a korababák gyógyulásában. Az anyuka az élő inkubátor. Megdicsérték, hogy milyen erős, más baba már kimerült volna ebben. Elnevezték kis TB csalónak. Ennek ellenére az orvos azt mondta, a következő huszonnégy óra kritikus, bármi megtörténhet. Közbejött még egy sárgaság, de bennünk ekkor már csak az volt, hogy biztosan meggyógyul, mert szeretjük és kell nekünk!

A magyarországi koraszülött-mentésben úttörő szerepet vállaló Peter Cerny Alapítvány, mint kiemelten közhasznú szervezet célkitűzései az alábbiak. Az alapító célja annak az anyagi, technikai, valamint személyi bázisnak megteremtése, amely biztosítja a koraszülöttek, a beteg újszülöttek és csecsemők mentését, - szállítását,- intenzív ellátását,. Ezen felül pedig a gyermekek intenzív kezelését követő teljes körű gondozási és rehabilitációs feladatokat.

A Peter Cerny Alapítvány a Beteg Koraszülöttek Gyógyításáért 1989-ben szervezte meg és azóta folyamatosan üzemelteti koraszülött mentő- és szállító rohamkocsi szolgálatát. A mentőszolgálat eddig kilencven kórháznak nyújtott éjjel-nappal elérhető segítséget, biztosítva ezzel Budapestet és az azt körülvevő körülbelül 130-140 kilométer sugarú körzetet. Működésük óta már több mint ötvenezer koraszülött és beteg újszülött mentését, valamint szakszerű szállítását végezték.

Az alapítványi mentőszolgálat eredményei csak az önzetlen, folyamatos és nagylelkű segítséggel jöhettek létre. Támogatásra éppen ezért mindig szükségük van.