Hadszíntérkutatónak lenni szép dolog!

Az adonyiak, felnőttek és gyerekek azóta is szépen gondozzák a helyet. Rózsafi János hadszíntérkutató a cikolai tavaknál álló, a szentesi huszárokra emlékeztető kopjafánál amit az adonyiak gondoznak (Fotó: Vohlmann György)

Hadszíntérkutatónak lenni szép dolog! No, nem azért, mert az illető csakis kizárólag szép dolgokkal találkozik. Ellenkezőleg. Rózsafi János, nyugdíjas irattárvezető, a Magyar Hadtudományi Társaság Csata- és Hadszíntérkutató Szakosztályának tagja, az I. és a II. világháború magyar történéseinek egyik kutatója éppen elég szörnyűséget dokumentált már az elmúlt évtizedekben. Mégis... Bizonyosságot szerezni arról, hogy mi, hol, mikor és hogyan történt pontosan, leírni, sokszor a szó szoros értelmében feltérképezni ezeket az eseményeket, igazságot szolgáltatni elfeledett vagy meghurcolt embereknek, családjaiknak, s amennyire lehetséges, megadni nekik a végtisztességet ez szép! Még ha elkésett is. De erről, miként a szörnyűségekről sem, nem a hadszíntérkutató tehet. Rózsafi János Adonyban született, felnőttkorában került Budapestre de a szülői háztól nem vált meg, és gyerekkora helyszíneitől sem szándékozik elszakadni: amikor csak teheti, vissza-visszatér. De ennél többet is tesz.

Összegyűjtötte például az I. és a II. világháború adonyi katonáinak sorsát. Interjút készített 1995-től a még élő 1940-es évekbeli katonákkal, feltérképezte az Adonyból származók hadiútját, haditetteiket, és összesen három kötetben, az Adonyért Alapítvány támogatásával, meg is örökítette mindezt. Pusztán a beszélgetésekre ráment majdş egy évtized, és akkor még a párhuzamos levéltári kutatásokat, adatellenőrzéseket nem is említettük. De megérte: sok középkorú és fiatal ember élhette át elődei történetét. Az I. világháborúig visszamenőleg: 29 névvel kibővült a hősi emlékművön szereplő nevek sora. S egy különös történettel is gazdagabbak lettünk. Történt, hogy 1944. végén Adonynál partvédelemre beosztva állomásoztak a szentesi II., Árpád fejedelemről elnevezett huszárezred lovasosztályai. Akik a szovjet előretörés elől Felső-Cikola irányába vonultak vissza. Közülük húsz ember, kilátástalan helyzetbe kerülve, megadta magát az ellenség felderítőinek. Akik annak rendje-módja szerint fogadták ezt.

Csakhogy... A felderítőknek tovább kellett menniük, így átadták a szentesieket az utánuk érkező oroszoknak. Ez a csapat nem sokat törődött hadijoggal, emberséggel: a cikolai tavak közelében tarkón lőtték a magyarokat! Egyikük úszta csak meg a kivégzést: ő értett oroszul, kifigyelte a kísérők beszédéből szándékukat és a cikolai patak hídjáról a nádasba vetette magát. Lőttek utána, de nem találták el. Este a cikolai tanyákon civil ruhát kapott jószívű asszonyoktól (!), majd eltűnt... Két éve kopjafát állítottak a kivégzetteknek, azzal a hét névvel, ami kideríthető volt, s utaltak a tizenkét ismeretlen magyar halottra is.