Hajléktalanok fedél alatt

Nekünk: ifjú fotóriporterünknek és nekem időnként torokszorító élmény volt a kora délutáni, hajléktalanokat ellátó kríziskörút. A Magyar Mentőszolgálat Alapítvány munkatársainak, Oláh Jánosnak és a Balogh Adrienn-nek mindennapi feladat. Sőt: napi többszöri feladat, mert esténként, éjszakánként is körbejárnak, a déli meleg étel után forró teát, szendvicset széthordva azoknak a hajléktalanoknak, akik ugyan nem szó szerint a szabad ég alatt élnek de majdnem. Mindenesetre a meleg étellel egyenrangú fontosságú a szociális munkások számára az információ: mi van X-szel? Láttátok Y-t? Ebből lehet következtetni arra, minden rendben van-e a sátrakban, kalyibákban, garázsokban meghúzódó emberekkel vagy orvosra, ruhára, segítségre van szükségük.

Hárman egy garázsban: Ferenc az ajtóban, László fekszik, a háttérben Anna. A helyért bérleti díjat kell fizetni. De a tulajdonos, akinek fizetik a havi tízezer forintot, ugyancsak garázsban él, nem messze innen: negyedmagával, hasonló körülmények között...
Fotó: Zsedrovits Enikő

A kríziskörút a Papírgyári úti hajléktalanszálló előtt kezdődik. Amely a téli hidegre való tekintettel ott százhetven ember húzza meg magát, tudjuk meg Pribil Sándortól, a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány elnökétől. Vagyis a szálló 105 százalékon telített. Ez azonban annyit jelent, hogy nincs a szabad ég alatt, közterületen, bokrokban alvó hajléktalan a városban, aki életveszélybe kerülhetne a hideg hajnalokon.

Többévi munkába került ez az eredmény az alapítvány munkatársai számára. Elsődleges fontosságú volt a hajléktalanok bizalmának megnyerése, az ellátó központokkal való kapcsolatuk kiépítése, annak érdekében, hogy idővel benn, a nappali melegedőben, átmeneti szállón megkezdhessék velük az érdemi szociális munkát. Amihez a rendszeres tisztálkodás, a rendes ruha, az orvosi ellátás, a személyes iratok pótlása de a képzés, a munkavállalás is hozzátartozik, mondta Oláh János, a központ igazgatója.

Gyula bácsi a meleg ebéddel

Kora délutáni körutunk egy órakor indul. Az első állomás a Barátság út végén lévő egykori lőtér, amelynek dzsungelében évek óta él hulladékanyagokból összetákolt, apró sátrában Attila. A fedezék azonban üres: tulajdonosa valahol a városban jár. Jóindulattal feltételezzük, hogy munka után, esetleg ismerősöknél, vagy üvegeket gyűjtve, pénzforrásként. Elég az hozzá, hogy baja a jelek szerint nincs, nem fekszik például törött lábbal a sátorban.

Így járunk egy másik Duna-parti rejtekhelynél is. Pentele egyik utcájában minket, tudósítókat gorombán kiutasítanak egy elhanyagolt házból, Táborálláson sem találunk otthon senkit egy sufniban: lakói közmunkán vannak. Gyula bácsit viszont otthon találjuk a vasútállomás környéki kis faházában: őt az alkohol marta el családja mellől, de most már, mondja, töredékét issza csak annak, mint régen.

A Volán-telep melletti garázsvárosban azonban több mint húszan élnek. Fedelük van, de hárman-négyen egy garázsban mégis csak szörnyű nap-mint-nap összehúzni magukat. Igaz, jobb, mint egy fűtetlen faházban...

Időnként érdemes lett volna a fiatal fényképész arcát fotózni fényképezés közben: nem hitte, hogy emberek élhetnek így, ahogyan látta.

Nem is annyira a nyomor, a zsúfoltság, a szenny, az igénytelenség, az alkoholizmus döbbentette meg, mint inkább a teljes kilátástalanság. A napról napra, céltalanul élés.

A szociális munkások azonban nem keresik az okokat, hogy ki miért került az utcára, sátorba, kunyhóba, szállóra. Az ő hivatásuk a segítés. Részrehajlás nélkül.