Hatvanhét anekdota egy kötetben

– A Magyarország felfedezése sorozatban megjelent „Város lesz, csakazértis ” szociográfiájában írja, hogy 1953. július 2-án, a tizenötödik születésnapján érkezett Sztálinvárosba, azóta kerek hatvan év telt el. Emlékszik erre a napra?

– Falun nőttem föl, még gyerekként jöttem ide. Apám a szállraknál dolgozott. Emlékszik még valaki erre a névre? Megkerestem a gyárban, és amolyan kisfiúsan, rövidnadrágban, szandálban voltam, visszafelé jött velem szemben egy ember, és megszólított: „Szakikám, hány óra van?” Engem azelőtt soha sem szólítottak így, ettől egyből úgy éreztem, idetartozom. A város ezen az emberen keresztül megtette felém az első lépést. 

– Egy olyan városba érkezett, amelyikről a korabeli propaganda idealizált képet festett. Ez valóban a lehetőségek városa volt, vagy ez csak legenda?

– Az épülő város eléggé megosztotta a társadalmat. Valaki vagy szerette, vagy menekült innen, mert utálta. Többnyire a fiatalok, a kalandot keresők szerették meg. A fiatalok számára a város tálcán kínálta az önmegvalósítás lehetőségét. Akik másutt szocializálódtak, idősebbek voltak, azok inkább csak kényszerűségből maradtak, vagy, ha tehették, elmenekültek. Az én családom a jugoszláviai Suboticáról, valójában a magyar Szabadkáról származik. A háború után mi is úgymond „átjöttünk” Magyarországra. Tengődtünk erre-arra, mígnem apám rátalált Sztálinvárosra, ahol azt mondták, hogy nemcsak neki, hanem a gyerekeinek is jövőjük lehet. Hát, hogy ilyen szépen alakult, az talán csoda is. A bátyám, Miskolczi László Dunaújváros Pro Urbe Díjasa lett, néhány évre rá engem Díszpolgári címre érdemesítettek. Talán büszkék lehetünk erre. Azt hiszem, nincs is a városban egy ilyen kitüntetett testvérpár.

Miskolczi Miklós tizenöt éves kora óta él a városban, több könyve is megjelent Dunaújvárossal kapcsolatban (Fotó: Szente Tünde)

– Megírta Dunaújváros első szociográfiáit, feldolgozta a város vendéglátás történetét, tavaly jelent meg Borovszky Ambrus születésének századik évfordulójára „A Boró” című kötete. Gondolom jócskán merített a városban történtekből a korábbi „szeretős könyvekhez” is.

– Aki nyitott lélekkel, szívvel itt lett felnőtt, az nagyon szerencsésnek mondhatja magát, mert az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek társadalmi folyamataival olyan töménységben találkozhatott, mint sehol másutt. Míg más írók, szociográfusok verítékkel gyűjtögették a megírható témát, nekem Dunaújvárosban minden „bejött az ablakomon”. Újságíróként szinte együtt lélegeztem a várossal. Mindenről és mindenkiről tudtam. Egy-egy emblematikus helyen ma is megállok, eltűnődöm, keresem azokat (is), akik sajnos, már örökre elmentek.

– Ne szomorkodjunk, egy vidám könyv megjelenése előtt beszélgetünk. Szeptember 28-án tizenegy órakor lesz a „Kacagtató Sztalin -városi anekdoták” című legújabb kötetének bemutatója a belvárosi Corner Kávézóban. Honnan jött az ötlet, hogy meg kellene írni a város életével kapcsolatos mosolyfakasztó történeteket?

– Králik Gyula, a Dunaújvárosi Kereskedelmi és Iparkamara elnöke említette egyszer, hogy Nyíregyházán járva, a házigazdák helyi anekdotákkal mulattatták. Viszonzásul ő nem tudott egyetlen dunaújvárosival sem szolgálni. Biztatott. Kicsit szabadkoztam, aztán rájöttem, hogy nem lehetetlen, csak le kell írni azokat a sztorikat, amelyeken baráti körben évek, évtizedek óta – bocsánat a kifejezésért – röhögtünk. Ilyenek voltunk, ezek voltunk, ne szégyelljük, nézzünk vissza derűvel. Mástól is kaptam biztatást, végül döntöttem és megírtam a történeteket. Hatvanhét anekdota van az új könyvben.