Hatvanhét városi anekdotából kettő

Hívjanak orvost!

Liptai doktor is azok közé tartozott, akik véletlenül se hitték volna, hogy majd Sztálin/Dunaújvárosban élik le az életüket. 1951 nyarán vezényelték az építkezésre, ahol azonnal kinevezték a „fektető” főorvosának. Kórháznak mégsem lehetett mondani a úgynevezett III-as kocka vaságyakkal berendezett néhány szobáját. Akárminek is kinevezhették volna. Rajta kívül ugyanis égen-földön nemigen volt más orvos. Az azonnali kinevezés tartósnak bizonyult. Dr. Liptai László nyugállományba vonulásáig városi főorvos, a városi tanács egészségügyi osztályának vezetője, ilyetén pedig minden dunaújvárosi orvos főnöke lett. Elévülhetetlen érdemei vannak a városi egészségügy megszervezésében. Amikor már jó barátságban voltunk, egyszer elmerengett: hej, Miklóskám, az volt a szép idő, amikor a kecskeméti tiszti klubban lóháton mentem fel az emeletre! Katonaorvos volt a Horthy-hadseregben. Előttem egyszer adta jelét ennek. Akkoriban szilveszter délelőttjén még dolgozni kellett. Persze, hogy nem dolgozott senki: minden munkahelyen vidám elő-szilvesztert tartottak. Valamikor koradélután, a sokadik kollegiális köszöntés végén ketten maradtunk. Igyunk hát meg egy utolsó pezsgőt a Csillagban! Hozták az üveget, a két poharat. Dr. Liptai belenézett az üres pohárba és kicsit hangosan megkérdezte, de úgy ám, hogy mindenki hallja:

– Micsoda kupleráj ez?! Hogy mertek ilyen foltos-piszkos poharat kihozni a városi főorvosnak?! Hát hol vagyunk!?

Azzal fogta a poharat és olyan elegánsan vágta a sarokba, ahogy eladdig csak filmeken láttam. Talán Jávor Páltól. Mondom, szilveszter délután volt.

Barátságunk balul kezdődött.

Első munkanapomat töltöttem a Hírlapnál. A főnök kiadta életem legeslegelső újságírói feladatát:

– Menj el a tanács egészségügyi osztályára, keresd a Liptai doktort és tudd meg, hogy mikor lesz a szúnyogirtás.Rohantam.

Bekopogtam az egészségügyi osztály feliratú ajtón, ahol egy félkarú bácsi üldögélt. Mondtam, hogy a Hírlaptól – a végére sem értem, amikor ép kezével széles mozdulatot tett a jobbról nyíló ajtó felé:

– Parancsoljon szerkesztő úr, már várják.

Szerkesztő úr?! Húúú! A szakma királyának éreztem magam – de csak egy pillanatig. Benyitottam az ajtón, és azt reméltem, hogy Liptai doktor ott ül egy íróasztala mögött és epedve vár engem, hogy rajtam keresztül tájékoztassa a város lakosságát. Hát, ezzel szemben vagy nyolc különböző megyei, járási városi főorvos ült bent, vágható cigarettafüstben, emelkedett hangulatban és a meghozott döntést ünnepelve, sűrűn konyakoztak. Azt sem tudtam, melyik közülük a Liptai doktor. Későbbi szerkesztőségi legenda szerint állítólag azt kérdeztem, hogy, hé, melyik maguk közül a Liptai? Tény, hogy valami hülyén, zavartan viselkedhettem, mert még vissza se értem a szerkesztőségbe, amikor Liptai már fölhívta Mérygyurka főszerkesztőt és a maga közvetlen modorában megkérdezte:

– Ki volt ez a marha, akit ide küldtetek?

Hát, jelentem én voltam.

Az is én, aki később bizalmas, tegezős barátságba kerültem a nálam sokkal idősebb Liptai Lacival. Vele, aki példásan megszervezte és működtette a város egészségügyét. De orvosi praxist nem folytatott. Még a látszatát is elkerülte.

A városi tanácsnak volt Balatonszabadiban egy bérelt, faházas üdülőtelke. Az ott nyaraló egyik családnak estére lázas lett a kisfia. Mit csináljanak, mit csináljanak, hová is forduljanak hirtelen? Valakinek eszébe villant: de hiszen itt nyaralnak Liptai főorvos úrék. Bekopogtak a faházba, jött is a doktor készségesen. Megfogta a kis beteg pulzusát és megmondta a pontos diagnózist:

– De hisz ennek a gyereknek láza van. Hívjanak orvost!

Az ellenség keze a lábát

Mister Hamiltonnak hívták, mint a ködös Albionban majd‹ minden harmadik szürke állampolgárt. Alapvetően imperialista ellenségnek született, de haj, idővel a szocializmust, és szalmacellulóz gyárat építő Magyarországnak szüksége lett a szaktudására. Egyike volt a külföldi gépszerelőknek. Magas, jóképű, vörösesszőke negyvenes. Keskeny bajuszt és hamisítatlan skótkockás micisapkát viselt. Neki tulajdonították a következő történetet:

Reggel hétre bement a csarnokba, ahová az általa irányított magyar szakmunkások negyed nyolc körül már szállingóztak is. Háromnegyedre, nyolcra már túl voltak a reggelin, fél kilencre már a kávét is megitták. Tízkor ketten elmentek bizalmi megbeszélésre, fél tizenegykor valaki felment az üzemorvoshoz receptet íratni, a többiek megitták a második kávét és úgy gondolták, hogy ebédig most már nem érdemes nagyobb munkába kezdeni.

Hamilton úr néhány napig figyelte az eseményeket, majd bement az igazgatóhoz és becsületesen bejelentette, hogy hazamegy.

– Hát aztán miért? – kérdezte döbbenten a beruházás irányítója.

– Tudniillik nem vehetek részt a sztrájkban. Nem ennek a szakszervezetnek vagyok a tagja.

Mint igazi, eleven és akkoriban ritka, nyugatról jött külföldi hamar népszerű lett város szerte. Legelébb is az úgynevezett jobb (értsd: úri) körökben. Többnyire orvos házaspárok keresték a barátságát. (Akik egy honi gépszerelőt aligha tiszteltek volna meg kitüntető érdeklődésükkel.) Mr. Hamilton hónapokig lakott a Csillagban, esténként elüldögélt a bárban, whiskyzett. A barátkozni vágyók ott cserkészték be. Nemsokára elkövetkeztek a családi meghívások is. Valóságos versengés folyt, hogy kiknél vendégeskedjen a gépszerelő. Beszélgetni nemigen tudtak vele, de azért, mégis, csak úgy kézzel-lábbal. Lassan mindenki sorra került. Lázas angol tanulásba is kezdtek a házaspárok, hogy jobban megértessék magukat. Aztán, ahogy ez lenni szokott, volt asszonyka, aki a tanulásban és megértésben egészen messzire jutott.

Egészen Dunakömlődig. A hatvanas évek táján, aki Dunaújvárosban adott magára, továbbá már autója is volt, Kömlődre járt jó halászlét enni. Erről alighanem az éltanuló asszonyka tájékoztatta Hamilton urat, mindjárt kijelölve az estét, amikor férje kórházi ügyeletben szolgál.

Így hát kettecskén: mentek is, ettek is. Jöttek is hazafelé, amikor Dunaföldvár alatt, egy jobbra induló, lombokkal fedett, alkalmasnak látszó földútra hirtelen, de korántsem váratlanul, Hamilton úr bekanyarintotta angol forgalmi rendszámú gépjárművét.

A nem szokványos folytatást a Békés megyei illetőségű K. Gyula barátom mesélte, jó húsz évvel később, midőn borozgatás közben katona-élményekkel szórakoztattuk egymást. Mellesleg fogalma sem volt arról, hogy én a történet elejét ismerem.

Nos, a közönségesnek látszó (egyébként is sötétben minden út fekete) földút végén történetesen egy rakétakilövő bázis terpeszkedett. Az éber őrség azonnal észlelte a bekanyarodó autót, majd röviddel utána azt is, hogy a lámpák kialszanak.

A gyanús jelek ilyen egybeesését észlelve azonnali harci riadót rendelt el az őrparancsnok. Kétéves szolgálati ideje alatt Gyula barátom egyetlen éles riadót élt meg. Ezt. Érthető izgalom fogta el a hon ifjú védőit: végre kémet, szabotőrt, diverzánst fognak. Nyolcan, géppisztollyal és mobil reflektorral fölszerelve, rejtve és fedve, ahogy az unalmas gyakorlatokon tanulták, megközelítették a célt. Vezényszóra vakító fényt villantottak, és rárohantak a diszkréten ringatózó autóra, benne az ájulásig megriadt párra. Időben érkeztek. Éppen, amikor az ellenség keze be akarta tenni – a lábát. (Aki kíváncsi a folytatásra, a dunaújvárosi városi bíróság válóperes aktái között megtalálja.)