Hogy maradhatna meg gyökerek nélkül az ember? - Kolozsi János kutatja családja múltját

Bukovinában, a Kárpátok keleti lábánál, a Szucsáva folyó völgyében fekvő egykori Andrásfalva temetőjét járva Kolozsi János lelte meg így az 1933-ban elhunyt, sosem látott üknagyanyja sírját. Régi fényképpel a kezében az andrásfalvi Újfalu-felszegen pedig megtalálta az üknagyapja által valamikor a tizenkilencedik század végén épített s 1941-ig a nagyszülei által lakott egykori családi házukat. Mit érezhetett? Miért vágyott erre? Gazdag lelkű fiatalember lehet az, aki így becsüli családja múltját, kutatja és őrzi felmenői emlékét.

Egy fénykép, egy ház és egy sírkő. Csak tárgyak? A fénykép kimerevíti a múlt pillanatát, megőriz sok mindent: a hely hangulatát, az ember viseletét, jellegzetes tartását és a tekintetét

Gyökerek nélkül elpusztul a növény. Hogy maradhatna meg gyökerei nélkül az ember? Schäffer Erzsébet szavai jutnak eszembe, amikor a Szekszárdon élő negyvenéves fiatalemberrel beszélgetek. Családjának gyökerei igencsak messzire nyúlnak. Hosszú, kacskaringós és nehéz életsors jutott az 1764-ben Madéfalváról elmenekült székelyeknek, akik egy idő után Bukovina szép hegyei között találtak otthont, építették fel árulkodó nevű öt falujukat. (Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva). De a sors, vagy inkább a történelem és a politika kicsit összekeverte a szálakat. 1941-ben Bácskába telepítették őket, majd onnan 1944-ben menekülniük kellett szekerekkel, gyalog, háborús körülmények között, hogy végül nagy kerülőkkel Tolna és Baranya megyében megálljanak, otthont találjanak.

Egy fénykép, egy ház és egy sírkő. Csak tárgyak? A fénykép kimerevíti a múlt pillanatát, megőriz sok mindent: a hely hangulatát, az ember viseletét, jellegzetes tartását és a tekintetét

A telepítések gyermekének nevezi magát Kolozsi János, mivel édesapja bukovinai székely, édesanyja felvidéki magyar. Gyermekkorának hétvégéit és vakációit a Tolna megyei Aparhanton töltötte, abban a kis faluban, ahová 1945-ben több mint százhúsz bukovinai családot telepítettek. Tizennégy-tizenöt éves korában került János kezébe egy 1902-ben készült családi fénykép üknagyapjáról és gyermekeiről, köztük dédapjáról. Ezzel a fotóval indult minden - mondja. Aztán édesapja elé tette Sebestyén Ádámnak a bukovinai székelyekről szóló könyvét. Elolvasta.

Egy fénykép, egy ház és egy sírkő. Csak tárgyak? A fénykép kimerevíti a múlt pillanatát, megőriz sok mindent: a hely hangulatát, az ember viseletét, jellegzetes tartását és a tekintetét

Húszévesen kezdett el komolyan foglalkozni a családkutatással. Gyűjtötte a régi fényképeket, s tudni akarta, ki van a képen, s hol készült. Ezért idős rokonokhoz járt a múltról beszélgetni. A családban mindig értéke volt a bukovinai emlékeknek. A telepítést, a menekülést átélve Aparhantra került a dédnagymama 1910-ben készült tulipános ládája, benne életük és múltjuk legfontosabb tárgyai: a ruhákon kívül fényképek és dokumentumok. A nagymama az elsők között, még a hatvanas években látogatott haza Bukovinába. Az édesapa is járt három testvérével otthon (mert így mondták az öregek). 1998-ban János is elment egy csoporttal ősei szülőfalujába, de akkor még nem tudta azonosítani a családtagok sírját. Azóta tanulmányozta Andrásfalva egykori anyakönyvét, így mostanra minden adata megvolt az 1862-ben született üknagymamáról. Fanatikusan meg akarta találni a sírját. Ezért volt nagy és megható élmény ez a különös találkozás.

Hát még az üknagymama házát látni! A házat, amelynek gangját ugyan üvegfallal beépítették, de egyébként minden eredeti, látható is az egykori fotóval összehasonlítva. Az ott lakó nyolcvanhárom éves román mamika kedvesen fogadta őket, meséli János, bár először nemigen értette, miért hatódott meg könnyekig az idegen. A falubeliek is segítőkészek voltak, nyitottak. De meglepődtek, hogy ott van egy fiatal magyar férfi, aki talán többet tud falujuk múltjáról, mint ők. Már csak alig harminc ház maradt meg a régiek közül, de akad olyan telek, ahol a régi ház mögé építették az újat - teszi hozzá, s örül, hogy megőrzik.

Kolozsi János kutatja családja múltját 
Fotók: Amatőr és archív

Két évvel ezelőtt lapunkban is írtunk arról a román férfiről, Radu Bradatanról, aki a világháló lehetőségeit kihasználva kereste a kapcsolatot a bukovinai leszármazottakkal, s akiket, ha elmennek szüleik, nagyszüleik falujába, úgy fogad, mint az elszármazott földit vagy rokont. Kolozsi Jánost és a kiérkező magyar csoportot is így köszöntötte.

Egy fénykép, egy ház és egy sírkő. Csak tárgyak? A fénykép kimerevíti a múlt pillanatát, megőriz sok mindent: a hely hangulatát, az ember viseletét, jellegzetes tartását és a tekintetét, amelybe aztán több mint egy évszázad múlva is bele lehet kapaszkodni, hogy erős maradjon az ember.

Mert a fa legifjabb ágai is a talajba kapaszkodó gyökerektől kapnak életet.