Honfoglalók albérletben

Csúri Ákos május 21-én Dunaújvárosban mutatja be új könyvét

Sokan nem értik, hogy szüleik, nagyszüleik milyen világban nőttek fel, hogy a rendszerváltás milyen megdöbbentő átváltozásokkal járt.

A könyv szerzője a publicista szenvedélyével kereste meg riportalanyait az ország minden részén. Személyes történetei nem mesék, hanem a magyar valóság részei. Apró mozaikok, amelyek rólunk, hétköznapi emberekről szólnak. Az íróval jövő heti, május 21-i, dunaújvárosi könyvbemutatója előtt beszélgettünk.

- Ön politikai újságíróként napi aktualitásokról ír. Ugyanakkor ebben a könyvben nem a politika, hanem a hétköznapi emberek szemszögéből közelíti meg az elmúlt huszonöt évet. Manapság a bulvár időszakában az újságot olvasók nem szánnak elég időt a hírek mögötti sorsokra. Mi a véleménye erről?

- Ezt ne jelentsük így ki, hogy nem szánnak időt. Nem kapnak olyan olvasnivalót, akár napilapokban, akár hetilapokban, amely az olvasás élményét adja nekik vissza. A hetvenes évek elején volt egy irodalmi riport műfaj, amely Ruffy Péter, Moldova György nevével volt fémjelezhető, ez teljesen eltűnt leszámítva a szépemlékű Nagyítás kísérletét. Valóban, a bulvár térnyerésével, a minél rövidebb információk és lehetőleg a szenzációnak gondolt hírek uralják a címlapokat, de a bennük szereplő hús-vér emberekről általában elfeledkeznek a kollégák.

- Huszonöt éve kezdte el a könyvet írni, ez alatt felnőtt egy úgynevezett Z-generáció. Ezeket a fiatalokat hogyan érintheti meg ez a könyv, vagy inkább a szüleiknek szól?

- Meg kell, hogy érintse. Azt gondolom, hogy ez a könyv mindenkinek szól. Pontosan azért nincs benne politika, nincs benne pártpolitika, hogy ne ez alapján ítéljük meg. Volt itt egy váltás, amiben vannak becstelen nyertesek és vannak becsületes vesztesek. Nagyon sokan úgy élték meg ezt, hogy a korábbi mindennapjaik felborultak, a biztonságos életüket elveszítették, és a kérdés az volt, hogy tudnak-e alkalmazkodni egy vágyott jövőhöz. Milyen is volt az az időszak, amiben az ő szüleik felnőttek? Az idősebbeknek egy nosztalgia, a mi generációnknak pedig azt gondolom, hogy visszaemlékezés. Olyan figurák is megjelennek a könyvben, akik egy időben vezető hírszereplők voltak, mint például Palotás János, vagy Kelemen Iván, vagy Stadler József. Számtalan közönségtalálkozón azt tapasztaltam, hogy mondjuk a szegedi vagy a kisvárdai történetet teljesen hasonlónak éreznek Baranyában, vagy Somogy megyében, mintha ott is megtörtént volna. Kicsi képzavarral úgy fogalmaznék: ez egy kortárs történelemkönyv.

- Az ország valamennyi részét bejárta, vonattal. Szíve egyik csücske Dunaújváros, a vasmű. Egy filmet is forgatott erről, Építők címmel. Mennyiben változott azóta a helyzet?

- Rá sem lehet ismerni a városra. Lehet, hogy akik itt élnek kicsit másképpen érzékelik ezt, mert ezek a mindennapjaik, de aki kívülről jön, az egy barátságos, emberléptékű várossal találkozik. Amikor 1995 és 1997 között ezt a filmet forgattuk, ez egy nagyon szürke, nyomasztó város volt. Azoknak a munkásoknak az arcai, akikkel a horgásztanyától kezdve a dunapentelei Aranyszarvas kocsmán át a 108-ig beszélgettem, azok az arcok hamuszürkék voltak. A rendszerváltás után is bár megváltozott minden azt gondolták, hogy keressek több pénzt, és a vasmű is maradjon ! Azt hitték azért, mert több évtizedet dolgoztak a Dunai Vasműben, vagy adott esetben a vasmű építésében is részt vettek, ez nekik alanyi jogon jár. Tulajdonképpen két kézzel kapaszkodtak a múltjukba.

Azért azt ne felejtsük el, hogy 95-ben a vasmű, majdhogynem egyedüli volt itt a foglalkoztatás tekintetében. Most már azt érzékelem, hogy nem csak a vasmű körül forog minden.

- A lassan feledésbe merülő irodalmi riport műfaját használja könyvében. Miért pont ezt választotta?

- Azért mert nagyon szeretem, ugyanakkor arra törekszem, hogy olvasmányosan írjak. Ha már valaki veszi a fáradságot, hogy öt sornál többet olvasson, akkor nem akarom cserben hagyni, hogy unottan letegye a könyvet, mert nincs benne kellően jó dramaturgia, vagy nincsenek benne leíró részek.

Én beszélgettem az emberekkel, nem interjút csináltam. Egy interjúnál arra koncentrál az ember, hogy mit szeretne elmondani. Ezeknél a beszélgetéseknél arra figyeltem, hogy hogyan mondják, milyen élethelyzetben, hogyan viselkednek a környezetükkel.

- A könyv címe telitalálat.

- Dunaújváros ihlette. A horgásztanyán készítettem a filmhez interjúkat, és ott volt egy úriember Bárány Ármin sálban, kalapban és figyelt. Én pedig nem tudom milyen ötlettől vezérelve megkérdeztem tőle, hogy hol lakik. Persze ezt a kérdést úgy gondoltam, hogy családi ház, panellakás, kockaház Hogy honnan jár a horgászbüfébe fröccsözni és hova megy haza. Mondja, hogy albérletben. Ezután jött a kulcsmondat, hogy amióta ebben a városban élek 1960 , azóta albérletben lakom. Korábban háromszáz forintot fizettem, most pedig hatezret . Akkor jött az a gondolat, hogy tulajdonképpen ez egy honfoglalás, mert ha azt vesszük Dunaújváros a semmiből nőtt ki. Ez egy politikai döntés volt, szovjet mintára kellett megtervezni, szovjet mérnökökkel.

A honfoglalók albérletben cím azt is jelenti, hogy ez az ország a második világháború után egy úgynevezett szovjet főbérlő albérlete volt. Ezután a rendszerváltáskor azt hittük, hogy végre kipucolhatjuk a lakást, a saját tulajdonunkká válik, de rájöttünk, hogy nincs ehhez elég anyagi fedezet. És jött az újabb főbérlő a pénz, ezt hívhatjuk bankszektornak, vagy nyugati multinak. Jött a pénz uralma, és most ők lettek az új főbérlőink.

Az elmúlt huszonöt év arról szólt, hogy ugyanabban a lakásban egy újabb főbérlőt kaptunk.

- Nagyon kedves dologgal zárul a könyv, mintegy keretbe foglalva az egészet. Sok embernek megköszöni a segítségét, közöttük a nagymamájának is. Van egy dramaturgiája és egy szépsége a dolognak.

- Két olvasata van ennek: az egyik az, hogy a nagymamám mutatott be a könyvben szereplő első interjúalanyomnak, az akkor, 1988-ban -kilencvenkét éves Nagy Sanyi bácsinak, és a nagymamám is kilencvenkét évesen halt meg idén februárban. Szerintem ez gyönyörű és tényszerű.

A másik meg az, hogy a betegágyán még oda tudtam neki adni a könyv kéziratát, de a megjelenést már nem érhette meg.

Nekem ő így egy nyitott könyv marad, és mindig ott van a tekintete, hogy én sem fejeztem be a dolgom, tartozom még neki valamivel. És ez jó, mert így életem végéig van valami, ami motivál.