Bernáth Zsolt a magyar független film egyik legkitartóbb képviselője

Bernáth Zsolt húsz év független filmezés, kis-, vagy nulla költségvetésű filmek után újra remél
Fotó: Ady Géza

– Nem fiók, két doboz van tele írásokkal. Mindig is szerettem őket kinyomtatni, összerakni, és úgy eltenni. Sok van. Nyolcadikos korom óta írogatok. Először spirálfüzetbe, később már számítógépbe.

– „Miért?

– Mindig volt egy késztetésem, hogy ne csak „fogyasszam” a műalkotásokat, magam is alkossak. Amikor először láttam olyan filmeket, amik nagy hatással voltak rám – a Csillagok háborúja filmek, az Indiana Jones sorozat –, nem volt elég a moziélmény, szerettem volna ki is próbálni a filmezést. Hatéves korom óta olvasok, és mindig volt saját könyvtáram is, gyűjtöttem a könyveket. Magától értetődő volt, hogy belekóstolok az írásba is. Azóta állandó nálam, hiszen semmi nem kell hozzá, leülök és írok. A filmezés alkalmi tevékenység, sokkal költségesebb, és nem lehet egyedül csinálni, csapatmunka. Az írás, szerintem, életem végéig megmarad. Szeretek történeteket írni, de mostanában egyre kevésbé történetek az írásaim, inkább hangulatok.

– Terápia? Önkifejezés?

– Tulajdonképpen igen. Pár éve úgy írok, hogy nem tervezek előre, leírok egy mondatot, aztán a másodikat, és ha öt-hat, vagy akár több oldal után úgy érzem, hogy vége, elolvasom. Megnézem, mi jött ki abból a hangulatból, érzésből, a háttérben szóló zenéből, mit indított el bennem. Van bennem egy izgalom, hogy mi lesz a vége, de nem tudom meg, csak ha megírom. Szeretem ezt a folyamatot. Az évtizedek során kiderült, hogy nem vagyok egy nagy epikus, nincs akkora türelmem, hogy kivárjam, míg egy nagyregény elkészül. Így általában novellákat írok.

– Most milyen hangulatok vannak benned?

– Az apa-lány kapcsolat nagyon foglalkoztat, most ez hangsúlyos az életemben. Összeraktam ezt a kötetet az elmúlt évek novelláiból, idén írt kisregényből, és az egészet újraolvasva rájöttem, tulajdonképpen mindegyik írás valahol ugyanarról szól. Élet-halál, gyermek-apa, jellemzően lány és apa kapcsolat. Két lányom van. A nagyobbik már kamaszlány, és ez egy teljesen új szintre emelte a kapcsolatunkat. Már nem baba, nem kislány, szinte már felnőtt nő. Más témákról beszélgetünk, mint pár évvel ezelőtt, máshogy működik a viszonyunk. Másrészt van egy pici lányom, aki most két éves, ő pedig egészen új dolgokat hozott az életembe. Valami egészen új megélést, amit nem gondoltam, hogy még részem lehet benne. Rengeteg érzést váltott ki belőlem, amit próbálok kifejezni. Ezek az írások, úgy tűnik, erre alkalmasak.

– Mitől más ez a kapcsolat?

– Negyven éves voltam, amikor Panka született. Máshogyan élek, máshogy látom a világot. A gyermekkori álmaim többségét sikerült megvalósítani, emiatt sokkal inkább tudok vele lenni. Nem azon jár az eszem, hogy valami mást kellene csinálni éppen. Amikor Fanni született, akkor azt sem tudtam, ki vagyok, mit akarok, nem tapasztaltam még semmi fontosat, nem is voltam felnőtt talán. Ő része volt az életemnek, de nem voltam képes igazán rá figyelni. Magamra sem, a világra sem. Most, hogy már szinte mindent megtapasztaltam, amit szerettem volna, a régi vágyakat el el tudom engedni. Teljesen oda tudok figyelni a családomra, jelen tudok lenni. Ki merem mondani, hogy a kislányom a legfontosabb, én már hátrébb kerültem a saját életemben, és ez jó dolog. Érdekes, hogy mióta gyermekem született, és így az élettel ilyen intenzíven találkoztam, azóta nagyon sokat foglalkozom a halál gondolatával is.

– Hogy állsz vele?

– Nem értem, és félek tőle. Szembe kerültem a gondolattal, hogy egyszer mindenkitől búcsút veszünk, akit szeretünk. Az idősebbektől azért, mert elmennek, a gyerekeinktől azért, mert majd mi megyünk el. Amikor ez leér az ember lelkébe, nagyon megrázó tud lenni. Ezek a gondolatok, érzések is inspirálták a kötetben lévő írásokat.

– Nem akarsz filmet készíteni most, vagy nincs lehetőség?

– Folyamatban van egy pályázatom a Nemzeti Film-alapnál, egy ifjúsági film. Pontosan két és fél éve írjuk a forgatókönyvet az Alap munkatársaival. Volt, hogy elkészült egy változat mindenki megelégedésére, majd a konzulens, akivel dolgoztunk, elment. Jött egy másik, aki egészen másként látta a történetet. Kezdtük elölről a munkát. Számtalanszor. Most úgy tűnik, hogy ősszel pont kerül a végére, elkészül egy véglegesnek tekinthető forgatókönyv. Úgy érzem, még mindig megvan benne az, amiért elkezdtem, sok ötletet sikerült visszacsempészni. Októberben döntenek, hogy a történet megvalósul-e egy játékfilm formájában jövőre. Most kiderül, hogy húsz év független filmezés után belépünk-e a hivatalos magyar filmgyártás területére.

– Abból élsz, amihez értesz, amit szívesen csinálnálsz?

– Nem sokan élnek abból a művészvilágban. Próbáltam bejutni Budapesten stúdiókba. Nagyon zárt terep. Pesten kellene lakni, kapcsolatokat építeni. Hiába vagyunk hetven kilométerre, ezen a területen ez fényéveknek számít.

– Miért nem költözöl, építesz kapcsolatot?

– Mert az életem többről szól, mint a filmezés. Talán ezért nem tudják a szakmában, ki vagyok. Lesz a Film-alapnál egy prezentációm az új filmről, amikor be kell mutatkoznom. Mert hiába ők forgalmazzák külföldön a Sherlock Holmes nevében-t, hiába mutatták be tizenhat országban, mégsem ismernek. Ez egy ilyen dolog. De nem baj, állok elébe. Ha ez a film nem jön össze, nyugodtan dőlök hátra, mert tudom, hogy mindent megtettem. Hajlandó voltam kompromisszumokra, együttműködésre, erről szólt az elmúlt két és fél év. Majd meglátjuk, volt-e értelme.

– A kis költségvetésű filmezésnek vége?

– Utolsó filmünk, az Aura forgatásának körülményei, és az egész folyamat egyértelművé tette, hogy ennek vége. Már nem várhatom el a munkatársaimtól, hogy ingyen vagy fillérekért dolgozzanak, akkor se, ha szívesen jönnek. Tíz, húsz éve még belefért, hogy a barátaim az életükből rászántak napokat, heteket, éjszakákat, és hozták a saját felszerelésüket. Most már nem. Egyszerűen nem tehetem meg azt, hogy elrabolom őket a családjuktól, hogy elvárom, erre áldozzák a szabadságukat, miközben nem tudom őket megfizetni.

– Van hosszú távú terved is?

– Annyi tervem volt már, amelyek nem jöttek be, és annyi minden sikerült, amit meg nem terveztem, mégis megtörtént. Az élet furfangos, megkerül, kikerül, elém jön. A filmes pályám, az írói tevékenységem, a családi életem, a munkám egész másként alakult, mint elképzeltem. Már nem tervezek hosszú távra.