Játszótérre csábít a táncszínház legújabb gyermekszínházi bemutatója

A nézőtéren eltöltött szűk egy óra mindössze egy hangulatkép táncokkal és zenével. Pontosabban kettő. Hernicz Albert koreográfus-rendező a társulaton keresztül úgy üzen, hogy megmutatja, melyik hangulat tölt el jobb érzéssel. Bár a sötét oldalt, a baseball sapkában számítógépes motívumokkal díszített ruhában, hajlékony billentyűzettel turbózott nadrágban tabletje kék fényébe temetkező kamasz figuráját és világát csak elnagyolt vonásokkal rajzolja meg, a játszótéri közösségélmény napfényes oldalát annál plasztikusabban. Persze nehéz is lenne többet mondani - pláne a mozgás, a tánc eszközrendszerével - a fejhallgatóval izolált, magányosságba burkolózó antiszociális kirekesztődésről. Hiszen annak szürkesége egyetlen szín, míg az egészséges közösség játékaiban szinte a teljes spektrum fellelhető. Nem vállalkozik tehát sem a darab, sem az alkotó többre, mint hogy ennek hangulatával magába szippantsa a nézőt. Újra és újra átélni késztesse a felhőtlen játék, a bújócska, a fogócska, a kosárlabda, vagy egyszerűen csak a hinta vagy csúszda kínálta lehetőségek átütő, közösségi élményét.

Hernicz Albert egy breaktánc szólóval is erősítette az előadást

Jelenthetem: A cél elérve. Nyilvánvalóan ehhez feltétlen szükség volt a társulat (Hernicz Albert, Hahn Jusztina, Eller Gusztáv, Kovács Dénes, Jaklics Liliána, Kárpát Attila, Takács Judit, Papp Éva, Széchenyi Krisztián, Gál Noémi Andrea) kreativitására és felkészültségére is. Remekül működnek a különböző néptáncok ritmusai kidobogva, labdával kipattogtatva. Szinte kedvünk támad hozzájuk hasonlóan kipróbálni ezerféleképpen a játszótéri elemeket. Nehezen magyarázhatóan kilóg az egységből az ötletnek egyébiránt nem utolsó betét, ahogy a főhős Pacmanként menekül a felbukkanó, pixeles szellemfigurák elől. Papp Éva és Széchenyi Krisztián kettőse példának okán olyan lenyűgöző akrobatikus, már-már cirkuszi elemekkel dúsított, hogy szükségessé vált az előadás elején bemondani, ezt azért ne próbálja ki senki a játszótéren. Mert a többit, az önfeledt játékot, a kicsattanó örömmel véghezvitt táncot az alkotók akár még az orvossal is felíratnák, de a legjobban annak örülnének, ha vény nélkül is elöntené az utcát és a játék tereit.

Segítenek az üzenet eljuttatásában a jelzésértékű, ám praktikus jelmezek is. Csakúgy, mint Takács Lilla díszlete, ahol a megerősített, felnagyított játszótéri komplexum festett háttér előtt vonzza a szemet.

A hangulatok megteremtésében nagy szerepe van Simkó-Várnagy Mihálynak és az InFusion Trionak, akik a különféle zenei stílusokba játékos könnyedséggel rejtették el az MC Hammer féle U Can t Touch This, vagy a Pharrell Williams féle Happy motívumait, nem beszélve a Magyar népmesék rajzfilmsorozat jellegzetes dallamairól.

Minden jel arra mutat, az alkotók elérték céljukat, az előadás működik. Kérdés, elegendő-e csak rámutatni a problémára? De a többi már nem a színház feladata.