Kegyhely, állatáldozat és félelem - Hankusz Kálmán dél-indiai kalandjai céljához ért

Az ember, amikor egy kutatásra vállalkozik, nem mindig azt kapja, mint amit elképzelt. Gyakorta semmit, de van amikor többet, mint amit előre eltervezett.

Hankusz Kálmánt vezetője elkísérte az elszigetelt erdei templomokhoz...

Elindultunk tehát, hogy megnézzük mi az a legtöbb, amit ki tudunk hozni az expedícióból. Ahogy az ember közeledik a végcél felé, egyre fogynak körülötte a résztvevők. Minden pontnál kijelenti valaki, hogy csak eddig jött, tovább nem tud segíteni.

Egyetlen embert találtam csupán, aki hajlandó volt elvinni azokra a helyekre, amik számomra fontosak voltak. Nem kevés vita, és ellenvetés után végre elindultunk. A nyelvet ugyan nem értettem, de az világos volt, hogy - feltételezem a félelem okán - indulatoktól sem volt mentes a lebeszélési szándéka.

...ahol a fákról majmok figyelték őket...

Egy ilyen territórium úgy épül fel, hogy vannak népcsoportok, amelyek valaha együvé tartoztak, de bizonyos részük mégis eltávolodott az eredeti magtól. Ők már civilizáltabban élnek, és arra kiválóan alkalmasak, hogy rajtuk keresztül az ottani kultúrával kapcsolatban sok mindent megtudjunk. Így van ez tulajdonképpen egész végig, ahogy haladunk a viszonylag civilizálttól az egészen ősi, vad felé.

...a szentélyből denevérek repültek ki...

Az első helyen, ahol jártunk, olyan emberek éltek, akik bár elszigetelve, de európai ruhában jártak. A látszat azért csal! Elképzelhető, hogy a vezetőmnek köszönhető, de barátságosan fogadtak. Elvezettek a hegyre - vagy valami hasonló, de mindenképpen nagybetűs helyre-, amely viszonylag távol volt a falujuktól. Saját nyelvükön elmondták, mi is van ott. A látvány magáért beszélt, ez egy kegyhely volt, egy oltár. Virágok, majmok, meghatározhatatlan fekete valami a gondosan kivésett köveken, no és irdatlan bűz. Rögtön az jutott eszembe, hogy biztosan itt szokták bemutatni az áldozati szertartásaikat. És nem tévedtem! A tiszteletemre előhoztak egy állatot, és bemutattak egy szertartást. Megáldották, különböző rituálékat hajtottak végre, kókuszlét öntöttek a fejére, virágot szórtak rá, befestették. Nekem nem ugrott be elsőre, mi lesz a végkifejlet, tulajdonképpen az utolsó pillanatig sem.

Aztán egyszer csak hanyatt vágták az állatot, és egy gyors mozdulattal levágták a fejét. Ekkor jöttem rá, hogy a kövek vésései vércsatornák... Dermedten álltam ott, s csak arra tudtam gondolni, hogy remélem, nem én leszek a következő. A fejet szertartásosan külön pódiumra helyezték, ott imádták, tisztelték.

...az európai ruházatú helyiek pedig állatáldozatot mutattak be a tiszteletére

Mivel ez volt az első ilyen találkozásom ezzel a népcsoporttal, és ők voltak a legkulturáltabbak, ez óvatosságra intett. Elkezdtem figyelni a vezetőmet is, nem szerettem volna, ha az egyik ponton elfelejti, kinek dolgozik, és egyszerűen trófeaként átad engem.

Aztán ráakadtunk egy ősi templomra, vagy legalábbis nekem annak tűnt. Bent kövek, faragások, oszlopok mindenfelé és sötét. Nem tudtam, mire léphetek rá, mihez nyúlhatok, nehogy elinduljon valami. Túl sok filmet néztem ahhoz, hogy ilyen képzeteim legyenek. A mélyebben benyúló helységekből kirepült egy-egy denevér. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg.

Fotóztam, filmeztem, majd sietősen távoztam, és nem állítom, hogy túl nyugodt voltam. Nem lehet tudni, hogy kik és mire használják/használták a helyet, miként azt sem, kit sértünk meg esetleg, és hogy ennek mi a következménye. Jobb az óvatosság!

Találtunk egy pálmalevélből épített kunyhót, de embert sehol, pedig a hely nem lakatlan, azt tudtuk. Nyilván elbújtak. Miután megláttam egy emberalakot a fára kikötve, olyan vudubaba félét, csak sokkal nagyobbat, jobbnak láttam távozni.

Az utolsó helyre vezetőm már ki sem vitt. Tisztes távolságból azt mondta, hogy azt csinálsz, amit akarsz, én közelebb nem megyek. Ebből tudtam, hogy megérkeztünk. Készítettem néhány felvételt, de nem voltam benne biztos, hogy sikerült megtalálni mindazt, amit kerestem. Ilyen távolságból, amit mozgásnak vél az ember, lehet, hogy nem is az, csak a szeme káprázik. Aztán a nagyításokból kiderült, mégis sikerült. Rendelkezésemre állt olyan technika, amellyel a hideget vagy a meleget meg lehet különböztetni egy adott környezetben, de mégis a véletlennek volt köszönhető, hogy sikerült lencsevégre kapni egy óvatlan bennszülöttet.

Az elszigetelt, Andamán szigeteki agresszív törzsről eddig még nem készült felvétel
Fotó: Hankusz Kálmán

Ironikusan jegyzem meg, hogy természetesen minden anyagot elvettek tőlem, legalábbis azt gondolták. Tisztában voltam vele, hogy tiltott területen járok. Mivel a memóriakártyákat időnként cserélgettem, és a nem használatosat gondosan elrejtettem, így az anyag jelentős része mégis megmaradt.