„Legalább a gyerekeknek legyen jobb élete!”

Azonnal tegyenek félre minden előítéletet: okulásunkra szolgáló történet következik. Amelyről még azt sem tudom, hogy ki a főszereplője?

Talán a 63 éves Sz-né Varga Erzsébet, aki Perkátán él, de a Tolna megyei Bogyiszlón született? Hároméves korában dobta el magától az édesanyja, akkor került ide nevelőszülőkhöz. Rossz sorba: sokat dolgoztatták, fűtetlen szobában aludt, már tizennégy évesen munkába állt, hogy szabaduljon onnan. A szabadegyházi szeszgyárban dolgozott, majd a dunaújvárosi fonodában, amíg le nem százalékolták súlyos betegségekkel. Huszonhárom műtétje volt, ebből kilenc gerincműtét, öt évig ágyhoz kötött betegként élt.

Fiatalon férjhez ment, két szép lányt szült, az egyiktől már két gyönyörű unokája van. Amikor kiderült, hogy férje alkoholista: elvált. Pedig addigra Sz-né, akinek nincs szakmája, de minden munkát elvégez, a saját két kezével épített fel egy szemrevaló házat. Ezt a válóper miatt el kellett adnia. Egy utcával följebb, szerényebb, kétszobás, kályhával fűtött házba költözött gyerekeivel. És nála két évvel idősebb bátyjával, akit szülőanyjuk ugyanúgy kidobott a házából, mint Erzsébetet. A báty értelmi fogyatékos, mára teljesen megvakult, magatehetetlen ember, Erzsébet mosdatja, pelenkázza eteti.

A nevelőanya vett egy szoba-konyhás, tömésfalú házikót, amiben van villany, de vízvételi lehetőség csak az utcán, illemhely pedig az udvar végén. Abban éldegélt, míg ő is magatehetetlen lett. Akkor Erzsébet magához vette egykori nevelőjét, ápolta tíz éven át, haláláig. Ugyanúgy, mint lányai kérésére a volt férjét, akit az alkohol vitt el.

Erzsébet havi nyugdíja hatvanezer forint (a bátyjáé nyolcvanezer), emellett kecskéket, malacokat tart, telkek, udvarok karbantartását vállalja, házakat bont és épít, kapál, kaszál, fát vág.

Sz-nét úgy ismertem meg, hogy bejött a szerkesztőségbe, kezet fogott velem (olyan a kézfogása, mintha két durva kőtömb közé préselnék az ember kezét...), és azt mondta minden drámaiság nélkül:

- Segítséget kérek.

Miután tőmondatokban elmesélte történetét, helyzetét, nem csodálkoztam a segítségkérésen. De tévedtem. Erzsébet nem magának kért támogatást.

Lehet, hogy a történet főszereplője mégsem ő, hanem Orsós Mária, 39 éves betanított munkás, ötgyerekes, egyedülálló cigány asszony?

Aki abban a házban lakik, amiben Sz-né nevelőanyja éldegélt, míg bírta magát. Mikor a ház megürült, Erzsébet mondta az addig a szomszédban, egy másik családdal kétszobás, igen szűk épületben összesen tizenegyedmagával szorongó asszonynak, akit (nem cigány) élettársa magára hagyott, hogy ő meg a gyerekek költözzenek be a megüresedett kis házba.

Így jó tíz éve ők élnek a mintegy négyszer négyméteres szobában és másfélszer négyméteres konyhában - immár hatan, mivel a néha-néha visszatérő élettársnak Mária szült még két gyereket (két kisfiút), abban a hiszemben, hogy párja majd lehiggad és velük marad.

Nem így történt.

A megroggyant, kihasasodó falú, szigeteletlen épületben, amit a konyhában álló, főzésre szolgáló, fatüzelésű sparherddel fűtenek, három fekvőhely található. Egy szimpla ágy, ez a huszonegy éves Dávidé és Ádámé, ötéves öccséé. Közvetlenül mellettük áll egy kétszemélyes rekamié, amin anyjuk alszik a hároméves Dániellel. A bejárati fal mellé szorult másfél személyes kanapén a huszonhárom esztendős Alexandra éjszakázik, tizenkilenc éves öccsével, Lajossal.

Mária bejáró dolgozó, egy székesfehérvári műanyag-feldolgozó cégnél rakodó, három műszakban. Alexandra korábban ugyancsak egy fehérvári vállalkozásnál volt gépkezelő, de a cég megszűnt, a lány most munkanélküli. A két nagyfiú kőművesnek tanult, megszerezték a szakmunkás-bizonyítványt, ám szakmájukban nem találtak munkát: Dávid most egy dunaújvárosi gyárban, Lajos Ócsán dolgozik egy ipari üzemben.

Anyjuk a kereső gyerekektől nem kéri el teljes fizetésüket (maradjon egy kis zsebpénzük is), így havonta átlagosan százötvenezer forintból gazdálkodik. Tüzelőre már szűkösen futja, arra végképp nem jut, hogy a szétesés szélén álló házat helyrehozzák. Azt tervezik, hogy bankhitelt vesznek fel és megvásárolnak egy házat a faluban, nem messze Erzsébet otthonától, három és félmillió forintért. Kapnának is hitelt - csakhogy pártfogójukat, Sz-nét nem fogadják el kezesnek az alacsony nyugdíja miatt. Az idősebb fiút már elfogadná a bank, de csak akkor, ha mostani, határozott idejű szerződését végleges, határozatlan idejűre váltanák a munkahelyén. Ebből legkorábban januárban lehet valami.

A ház magyar nemzetiségű tulajdonosa felajánlotta Orsós Máriának, hogy (hitel ide vagy oda) költözzenek be a most üresen álló, kétszobás, fürdőszobás, hosszú folyosós házba. (A folyosóból egy harmadik szobát is leválaszthatnának, mondja Erzsébet, aki ingyen vállalná ezt a munkát.) Aztán, ha megkapják a hitelt, majd fizetnek.

Mária azonban a kecsegtető ajánlat ellenére nem vállalta ezt a helyzetet.

- És ha mégsem kapunk hitelt? Akkor nem tudunk fizetni, kitenni minket nem lenni szíve a tulajdonosnak, mi meg ingyen lelaknánk a házat. Abból csak galiba lenne. Ilyenbe én nem megyek bele!

Erzsébet ahhoz kér segítséget, hogy ha mégis csak sikerülne megvenni Máriának és gyerekeinek azt a nagyobb, jobb házat, akkor valahogyan be is kell bútorozni azt, s kellene tűzifa is a fűtéshez. Talán jólelkű emberek a faluból, vagy azon kívül össze tudnának adni pár használt bútort, némi tüzelőt Orsós Máriának és gyerekeinek, véli.

- Van magának elég baja - mondom már az utcán, négy szem között Sz-né Erzsébetnek. - Minek veszi a nyakába még másokét is?

- Tudja, nekem szar életem volt.

Hallgat egy sort.

- Azt szeretné, hogy másoknak jobb legyen? - kérdezem.

- Hát... Igen! Legalább a gyerekeknek legyen jobb!

Megkockáztatok vele még egy kézfogást. Hosszan tűröm a csontropogtató parolát. Mélyen a szemébe nézek. Életemben először mondom ki igazi átéléssel a búcsúzó formulát:

- Áldja meg magát az Isten!