Bereményi Géza: a munkám valósággal fölfalta az életemet, teljesen beletemette a magánügyeimet

2016. február 27., 07:04 szerző: Balla Tibor fotós: Zsedrovits Enikő
komment
Az Utószó, irodalmi antológia vendégeként járt városunkban Bereményi Géza. Az Eldorádó, a Hídember rendezőjét a találkozó előtt kértük beszélgetésre, amiből sok minden kiderül. Például, hogy mindig tömegközlekedéssel jár.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

- Nincs jogosítványom és autóm. Fiatal koromban, az első keresményeimből csupa olyan holmit vásároltam, ami tönkrement, amivel valami baj lett. Akkor elhatároztam, hogy nem lesz nekem semmiféle magántulajdonom. Az autóval is így jártam. Örököltem egy autót, azon kezdtem volna vezetni tanulni, de rövidesen tönkrement, nem az én hibámból. Akkor elvesztettem a türelmemet, és azt mondtam, hogy nem fogok ilyennel foglalkozni. Azóta is úgy vagyok, hogy a lakás, minden a feleségem nevén van, nekem nincs semmim.

- Ez a fiatal gondolkodás ismérve, hogy nem szeretne birtokolni. Mi...

- Az biztos, hogy ez a gondolkodás fiatal koromban kezdődött, és akkor végződött a tulajdonhoz való viszonyom. Nem bántam meg, mert nem olyan a munkám, hogy szükséges lenne hozzá. Jól megvagyok így.

- Mi tartja fiatalon? Egyáltalán, annak érzi magát?

- Hát, mondják, hogy amennyinek érzi magát az ember, annyi. Negyvenéves korom után, az ötven felé közeledve egyszercsak észrevettem, hogy már nem szabad ugyanazt csinálnom, erőltetnem, amit régen. Nem egészségügyi okokból, hanem, mert nem áll jól, és butaság. Azóta tulajdonképpen a koromnak megfelelően próbálok lenni. Hála istennek, az egészségem még jó.

- Anna and the Barbies koncertre sem jár?

- Nem.

- Nem is látta, nem hallotta még a lányát koncerten?

- Nem. Anna olyan önállóan csinált meg mindent, és olyan önálló most is. Tőlem teljesen független minden, amit csinál. Én a magánéletben ismerem őt jól. Nekem ő a régi Anna. Olyan maradt.

- Ha most fújná össze a szél Cseh Tamással, a Frontátvonulás ma miről szólna?

- Nem tudom. Akkor sem volt tudatosan elhatározott dolog, hogy arról fog, amiről szólt végül is. Én magukat a dalszövegeket, meg a verseket is úgy írom, hogy az első sor jut először eszembe, és abból jön a többi. Jön magától. A Frontátvonulásról is csak azt tudtuk, egy pályaudvaron kéne játszódjon, és két szereplő lesz. Ennyiből indult ki. És milyen az a pályaudvar, hogyha itt van? Nyugati, vagy keleti, és így tovább. Maguktól fejlődtek ki a dolgok, nem történelmi, vagy politikai koncepciót szeretnék kifejteni soha, hanem kiindulok egy adódó témából.

- Gondolom, most is van egy első mondat...

- Most is van egy első mondat. Ott az első mondat a helyszín volt. Talán most is egy helyszínt választanék ki. Nem tudom. Nagyon sok jellemző helyszín van most. Innen, Dunaújvárosból távolsági busszal fogok elutazni. Lehet, hogy egy távolsági buszpályaudvarral kezdődne. Ott összeverődnek, és aztán elszállnak az égbe azzal a busszal. Nem tudom előre.

- Ugyanazok foglalkoztatják, mint évtizedekkel korábban, vagy állandóan változik?

- Erre sem tudok válaszolni pontosan. Mindig vannak témáim, sőt több témám egyszerre, amik arra várnak, hogy elinduljak irántuk. Most is sok témám van. Az olvasmányaimból, vagy az adott helyzetről jut eszembe. Ha hallok egy dallamot, akkor arról eszembe jut egy verssor. Ez nem tudatos, később, a kidolgozás során válik tudatossá. Visszaolvasva, visszahallgatva jövök rá, hogy persze, ezt akartam.

- A forgatókönyvet alapos kutatások előzik meg?

- Hát nem. Többnyire - most maradjunk az Eldorádónál - saját magamból indulok ki. Az Eldorádó például az én családom története az első világháború után, ötvenhatig. Abból kiemelve egy számomra nagy alak, az én nagyapám, aki nevelt engem. Annak a felidézése volt a célom. Teljesen magánügyekből indulok ki, mert az a jó, ha az ember abból indul ki, és azt teljesíti ki, amit nagyon jól ismer.

Bereményi Géza ezúttal Dunaújvárosban volt átutazóban
Fotó:Zsedrovits Enikő

- Viszont, ha a Hídemberben nem megfelelő korrajzot alkalmaz, akkor hiteltelenné vált volna.

- Igen, de a Hídember is egy olyan elcsodálkozásból lett. Széchenyi naplóját olvasva, hirtelen egy csodálatos korabeli világ bomlik ki. Személyes véleményeiből, személyes magatartásából kiindulva ismerkedtem össze a témával, és nem az úgynevezett másodlagos forrásokból. Ahogy ő maga látta, gondolta, mintha egy bíróság előtt vallana, és elmondaná az érveit. Egy olyan embert ismertem meg, amilyennel én még nem találkoztam. Különleges, és rendkívüli. A tudatos, és az ösztönös egyszerre jelent meg benne. Valóságos költő volt a tények értékelésében, ugyanakkor olyan volt, mint egy mérnök. Soha nem választott rosszul partnert vállalkozásaihoz. Belelátott az emberekbe. Rendkívüli képességei voltak. Csodálatos ember volt. Azért hozott létre annyi mindent, mert hatalmas energiái voltak, és az ösztönét és az intellektusát egyszerre tudta mozgósítani. Nagyon vonzó, hogy bár arisztokrata volt, és felelőtlenségre, könnyű, kiváltságos életre nevelték, felelősnek érezte magát a dolgokért. Valóságos mániákus lett, abba halt bele.

- Azért szimpatikus, mert hasonló vonásokat fedez fel magában?

- Nem, én annál sokkal felelőtlenebb ember vagyok. Én nem érzem magam felelősnek, csak azért, amit én csinálok.

- De azért nagyon?

- Csak az van nekem.

- Melyik az igazi szerelem? A színház, a film, netán a szinkron?

- Éppen mindig az, amit épp csinálok. A szinkron nem volt szerelem, az nem volt egy jelentős dolog, egy ujjgyakorlat volt nekem. Ott tanultam meg filmezni, a szinkronszövegek írása közben. Meg amikor újra kellett vágni a filmeket, mondjuk a felére.

- Önmaga rendez. Nem bízik másban?

- Nem bízom másban. Volt már szerencsés találkozásom rendezővel, de akkor is bizonyos kielégületlenségeim voltak. Így pedig én vagyok a felelős az egészért.

- Gondolom, így hetven évesen is még vannak tervei. Elárulja?

- Színházi terveim vannak most éppen. Illetve az igazi fő tervem az, hogy egy önéletírásban összefoglalom az életemet. Az első huszonöt évét. Mert utána már nem érdekes, mivel a munkám valósággal fölfalta az életemet, teljesen beletemette a magánügyeimet. De addig talán tanulságos lesz, és érdekes. Huszonöt éves koromig, amíg rá nem kaptam arra, amit csinálok. Az életem megpróbáltatásait, vagy próbatételeit.

- Ez kicsit úgy hangzik, mintha nem lenne elégedett.

- Élveztem, de nagyon nagy veszélyek között forogtam. Különösen így, visszatekintve veszem ezt észre. Nagyon kockázatos életem volt.

- Hogy érzi, van respektje ma a betűvető embernek?

- Igen. Igen, mondom bizonytalanul. Mindig elcsodálkozom azon, hogyha észreveszem, hogy hatása van annak, amit írok. Mostanában úgy látom, hogy van. De ezt megint félénken mondom csak.

Balla Tibor

2016. február 27., 07:04 szerző: Balla Tibor fotós: Zsedrovits Enikő

Hozzászólások

Részletes műsor



Műsorok betöltése...