Középpontban a könyvmoly

- Szinte hétköznapi rendszerességgel. Az én specialitásom az, hogy megtanulok klasszikus zenedarabokat, Bachot, Mozartot, meg ilyeneket, és írok rá szöveget. Mondjuk a Für Elise-re, mert azt gitáron megtanulni egy attrakció, vagy a Schumann stücke-t. Írok rá szöveget, és azzal szórakoztatom magam. Meg vannak zenésztársak, akikkel ezeket megtanuljuk, aztán, ha olyanunk van, előadjuk, ha nem, nem. De azért van néhány kész estünk. Például van egy Beatles est. Lefordítottam egy csomó Beatles dalt, vagy inkább leferdítettem. Például így: Egész nap gályáztam, húztam az igát, hajtottam magamat...

-Ezek a szövegek kikerülnek a nagyközönség elé?

- Nem. Nem tudom. Egyelőre csak szórakoztatom magam, aztán lehet, hogy egyszer lesz egy kötet. Mert én, ha várok valakire mindig szoktam írni egy limericket. Ez egy ötsoros hagyományos vers. Limerick egyébként egy város neve is. Van belőle ötszáz, de nem akarom őket publikálni. De majd lehet, hogy egyszer, ha kerek évfordulós leszek, akkor majd lesz egy könyv, amiben benne lesznek ezek a limerickek, meg egyéb rögtönzések, és akkor talán ezek a dalfordítások is. De nem kell mindig mindent publikálni. Nekem jól esik ezt csinálni, kész!

- A köztudatban az él, hogy az írók introvertált emberek...

- Én is az vagyok.

- Ehhez képest szinte állandó közszereplő.

- Az csak úgy adódott. Én egy zárkózott könyvmoly vagyok a látszat ellenére. A televíziózásba is csak belecsöppentem. A gitározás pedig úgy kezdődött, hogy otthon gitározgattam, aztán a Bornai (Bornai Tibor - szerk.) betársult, ketten gitározgattunk. Volt egy könyvbemutatóm, ahová elmentünk. Mondtam a könyvkiadónak, hogy had kérdezzen a Bornai, már annyi féle változat volt. Mondták, jó. Akkor megbeszéltük, hogy egy számot előadunk. Nem akartunk hangszert vinni, ezért átdolgoztam a Paperback Writer című Beatles számot. Acapella, szájgitár, és magyar szöveg. Azt ott előadtuk. Óriási siker volt, elkezdtek özönleni a meghívások, mi pedig mentünk. Körülbelül három évig rendszeresen fellépegettünk, de egyszerűen elfáradtam. Én nem szeretnék zenész lenni. Van egy nagy különbség köztem és a zenészek közt. Én mindig mást szeretnék. Ők meg mindig ugyanazt, ők ahhoz vannak szokva. A James (Karácsony János - szerk.) is ilyen. Kialakult egy tizenkét számból álló műsor, és azt mondja, hogy azt játsszák, azt jól tudjuk. Mondom neki: de hát az úgy unalmas. Azt mondja, a közönségnek nem. Igaza van. De én nem ilyen típus vagyok. Én tudok körülbelül százhatvan, száznyolcvan számot most úgy, hogyha rágyúrok előtte egy órát, akkor el tudom játszani. Persze csak kottából.

- Ez valamikor az ORI vizsgához már elég lett volna.

- Ne vicceljen, nekem van ORI vizsgám tizenöt éves korom óta. Volt egy Gerilla Együttes nevű zenekar, és mi kaptunk legmagasabb besorolású rajtengedélyt. Hárman voltunk, fejenként ötven forint. Ez hatvanötben volt. Azért az akkor jó pénz volt.

- A táncról is valahol azt olvastam, hogy...

- Az szintén csak szórakozás. Szeretek eljárni. Legyünk konkrétak, tangózni szeretek. Van a milonga, odamegy az ember, és lehet tangózni. A tangó színtiszta rögtönzés, azért jó tánc. Az benne az élvezet, hogy az ember vezetőként amit akar, azt át tudja adni a táncosnőnek, akit az esetek többségében nem is ismer, úgy kért fel.

- Dunaújvárosról van valamilyen élménye?

- Többször jártam már. Amikor Amerikából hazajöttem, alapítottam egy könyvkiadót, és az első két nyomda, amelyikkel tartós munkakapcsolatunk volt, az a Diafilm nyomda - az azért, mert a Filmgyár területén volt, és én sokáig ügyködtem a Filmgyárban - volt, a másik meg a dunaújvárosi. Akkor sokat jártam ide emiatt.

- Volt elég idő, hogy kialakuljon egy benyomása?

- Hát nem. De azt látom, hogy ez az úgynevezett szocreál stíl, amiben itt most ülünk, édesen keveredik a lakótelepek sajátos bájával, és a kicsit falusias utcák hangulatával. Sajnos nem ismerem eléggé Dunaújvárost, hogy erről nyilatkozzam.

- Legújabb munkája, a Hattyúk dala miért készült ilyen sokáig?

- Mert kétezer év története. Rengeteg anyaggyűjtés kellett hozzá. Ráadásul Pécs és környéke a helyszín. Sokat kellett olvasni hozzá. Az Apák Könyve csak háromszáz év volt, és tovább tartott, mert akkor még nem volt internet. Ott hét év anyaggyűjtés, három év írás volt, itt két év anyaggyűjtés volt egyrészt az internet miatt, másrészt Pécs a helyszín, és egy Matyi Dezső nevű könyves, pécsi patrióta amikor megtudta, hogy erre készülök, akkor beszereztetett különböző cégekkel, mindent, ami Pécsről valaha megjelent. Egyszercsak egy hatalmas könyv és folyóirathalom megjelent. Ez nagy segítség volt, mert ezt elolvastam. Ez egymagában egy évig tartott. Kijegyzeteltem, és akkor tudtam mondani, hogy akkor még mi kell. Nagy élmény volt, de most már el kell engednem a kezét. Fájni fog.

- Van valami a világban, ami nagyon bosszantja?

- Öt órán át tudnám mesélni.

- És van olyan, ami örömmel tölti el?

- Azt szintén öt órán át tudnám sorolni, mert én nagyon próbálom az életemet élvezni. Egyébként úgy vagyok vele, ahogy Szókratész mondja: Csak az elmesélt élet az élet. Az én életemet megváltoztatva, átalakítva, de elég jól elmeséltem különböző könyvekben. Az, hogy idáig eljutottam, bizonyos mértékű elégedettséggel tölt el. Akkor is, ha ezt nem illik mondani. De ez az igazság. Még egy olyan hetven év elég lenne.