Ne engedjétek elkallódni a többezer éves kincseket!

Múzeumi restaurátor dolgozik az értékes leleteken

„Ne engedjétek elkallódni a többezer éves kincseket!” Felszólítással jelentette meg a Magyar Dolgozók Pártjának központi lapja, a Szabad Nép 1951. március 21. számában Fülep Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia muzeológus referensének levelét. Íme, a levél néhány részlete: „A minap hivatalomból kilépve, a Dunamenti Mélyépítő Vállalat Géza utcai irodája előtt álló teherautón hatalmas bronzedényt, egy bronzkori urnát pillantottam meg. Kérdésemre az ott lévő elvtársak egyike elmondotta, hogy sok ilyen darab kerül napvilágra Dunapentelén és azok nagy része kézen-közön elkallódik. Nagy hiba ez, elvtársak. Több: fejlődő szocialista kultúránk megkárosítása.

Hadd mondjam el Nektek, hogy azon a földterületen, ahol Ti most a szocialista város épületeit emelitek, sokezer évvel ezelőtt is már eleven élet zajlott. 4500 év előtti bronzkori kultúra nyomai: edények, használati tárgyak, fegyverek kerültek elő a megmozgatott földrétegekből. Ott, ahol Ti most dolgoztok, nagykiterjedésű, többezer sírból álló bronzkori temető volt.

Valamivel arrébb, a pentelei Öreghegyen egykori római tábor maradványait ástuk ki, amely fontos láncszeme volt a római határvédelmi rendszernek. Kit ne érdekelne hogyan éltek, dolgoztak, harcoltak azok, akik évezredekkel ezelőtt tekintettek a messzeségbe a pentelei dombokról? De ezt csak úgy deríthetjük fel, ha a leletek százait és ezreit összehasonlítjuk, tudományosan feldolgozzuk. A magánlakásban elhelyezett lelet legfeljebb érdekesség. A tudományos feldolgozásban talán éppen ez a hiányzó láncszem, amely fontos összefüggéseket világít meg. Az egybegyűjtött tudományosan rendszerezett anyag tömegeket tanít, az egész nemzet kincse.

Dunapentelén, a Tanácsház mellett szándékozunk felállítani azt a múzeumot, amely ennek a vidéknek sokezer éves érdekes történetét tárj majd elénk: az őskortól – a szocializmusig. Itt a helye minden kis leletnek, aki elvisz belőlük, vagy nem kíméli, összetöri azokat: az egész közösségnek, nemzeti kultúránknak árt vele. Ahhoz, hogy munkánk eredményes legyen, az szükséges, hogy Ti magatok, minden egyes dolgozó támogassa ezt a munkát. Erre gondoljatok, ha földmunka, ásás közben bronz, cserép, vagy egyéb lelet kerül a kezetekbe. Figyelmeztessétek nyomban az illetékeseket, segítsétek elő a tudományos módszerekkel való kiemelést, feldolgozást. Adjátok ezzel is jelét a kultúra iránti megértésnek, szeretetnek.” – olvasható a „Dunapentele, Sztálinváros a korabeli sajtó tükrében, 1951”, a József Attila Könyvtár megbízásából Gadanecz Júlia szerkesztette, 2011-ben megjelent kiadványban.

Tovább lapozgatva az A4-es formátumú füzetet, a Dunai Vasmű Építője 1951. május 29-i számában „Az épülő tanácsház tornyában helyezik el a múzeumot” című cikkből kiderül, hogy: „A közeljövőben múzeum létesül új szocialista városunkban. Már hónapok óta folynak a tudományos előkészítő munkák, az ásatások és ma már sok kézzelfogható bizonyítékunk van arra, hogy Dunapentele és épülő szocialista városunk helyén 5000 évvel ezelőtt is emberek laktak. Az építkezések megkezdésekor a földmunkák során előkerült leletek azt mutatták, hogy az épülő vasmű területén hajdan bronzkori település és római katonai tábor volt. Tudták ezt a múltban is, de az előkerülő leleteket egy szervezett társaság – ismerve annak tudományos és történelmi értékét – külföldre csempészte ki. Ma az előkerülő leleteket összegyűjtjük, és majd múzeumban kiállítjuk.

A múzeum a most épülő városi tanácsház tornyában nyer majd elhelyezést.”

Dunaújvárosban és közvetlen környékén ez idáig megtalált legkorábbi leletek mintegy tizenkétezer évesek. Területünkön az őskőkor (paleolitikum) embere szórványosan nyomokat hagyott maga után. A jellegzetesen megmunkált kőeszközöket ebben a korban az ún. keleti-gravetti kultúrához tartozó népesség készítette Ukrajna füves pusztáin és attól Ny-ra, a Kárpát-medencében. E korra tehetők az Óvárosban talált mammutok és egyéb patás állatok csont, agyar- és agancsmaradványai, egy tűzrakóhely, s mellette kőeszközök.

A pentelei löszplatón a középső kőkorszakban (mezolitikumban) valószínűleg még évezredeken át tovább folytatódott az élet, noha erre vonatkozó régészeti leletek nem kerültek elő.

Az új kőkorból (neolitikumból) is csak a későneolitikumi, zselizi kultúrából került elő néhány vonaldíszes anyagedény-töredék a Rácdombról és a Papszigetről. (Dunaújváros földrajza Szerk. Ádám-Boros, Akadémiai Kiadó, Bp.1979)