Létezhet-e Dunaújváros a vasmű nélkül?

Ezekkel a kérdésekkel invitálták a Zöld Terasz létrehozói a téma iránt érdeklődőket csütörtök este az MMK-ba. A választ dr. Szegál Borisz főiskolai tanártól várták a megjelentek, aki évekkel ezelőtt azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a Dunaújvárosi Főiskola Tudomány Hete rendezvénysorozatán a Dunaferr nélküli várost vízionált. Pontosabban: azt, hogy a város vezetése és lakossága miként menjen elébe a trendszerű változásoknak. Akkor a posztindusztriális utat jósolta, a felsőoktatási szektor erősödésével. Mostani előadásában kijelentette, hogy a Dunaferrnek van létjogosultsága. A posztindusztriális fejlődésnek viszont egyelőre nem látja az esélyét a város mérete és gazdasági fejlettsége okán.

Az előadó a jövő útjainak kijelölésénél a 2005-ben született Városmarketing Tervet vette alapul, amely „ipari-logisztikai centrum, iskolaváros a Duna partján” megvalósulását irányozta. A demográfiai változások sorából kiemelte, hogy Dunaújváros lakossága 1980 óta csökken, a természetes fogyás és az elvándorlás miatt. Kevesen születnek, jelentős mértékben öregszik a lakosság. Hozzátette, országosan hasonló a helyzet, kivételt képez Érd, Sopron és Szeged, ahol a demográfiai mutatók kedvezőbbek.

Ami pedig az ingatlanpiacot illeti, nem épül új lakás, a budapesti ingatlanoknak egyharmadát érik a dunaújvárosiak. Szegál tanár úr nemzetközi példákat hozott a lehetséges kimenetekről. Sheffield és Newcastle (Anglia) elvesztette acéliparát, Enschede (Hollandia) pedig textiliparát. A munkanélküliek jelentős része az oktatásban, a közigazgatásban és az egészségügyben helyezkedett el. Megtartotta a metallurgiát Duisburg (Németország), Európa legnagyobb acélipari központja pedig Tarantóban (Olaszország) működik. Tehát nem törvényszerű, hogy a kohászat mindenütt megszűnjön. De Ózdon az egykori gyár területén ma egy nemzeti digitális adattár és filmarchívum létrehozásában gondolkodnak... Bízzunk benne, hogy nálunk nem ilyeneken kell törni a fejünket!

Csalódás volt számomra az előadás. Sokszor hallott, sokszor az orrunkra húzott „áligazságok” halmaza volt ez, valós megoldási javaslatok nélkül. Ezt eddig is tudtuk, ezért nem kellett volna az előadónak Dunaújvárosba jönni. Nem is magától jött, hívták. A civil köntösbe öltöztetett pártpolitikai szándék a vendéglátók esetében tapintható volt. Nem nagyon, csak kicsit. Pár év múlva majd fordítva lesz, azaz nemkicsit, hanem nagyon! Korábban a helyi főiskoláról nem önszántából távozott előadó nem lokálpatriótaként viselkedett. Nem is volt ez elvárás, de mégis. Én „itt születtem, ez a hazám”. Ezért volt sértő számomra az, amilyen cinizmussal viseltetett e város általa vizionált jövője iránt. Városiként, és volt vasműsként mondom: ez nem volt hiteles előadás. „Ez nem volt sem zöld, sem terasz!”