Muki monológja

Ja, mire is kíváncsiak, szóval rám? A Berlin-drewitzi Orenstein&Koppel gyárban 1894-ben, 600 milliméteres nyomtávolságúra épült kétcsatlós, szertartályos gőzmozdonyként „születtem”.

A mozdonyoknál nincs gyerek-, vagy felnőttkor, én mindig gyerek maradok a méreteim miatt. A mozdonyoknál nem tilos a „gyerekmunka”. Azt nem tudom, hogyan kerültem Magyarországra, de azt igen, hogy húztam a terhet Gyulán, Miskolcon és Ózdon is, szenet, vasat, vagy amit kellett. Aztán 1958-ban elhoztak ide Sztálinvárosba, és fel is újítottak a Vasműben. A Vidámparkban én lettem az Úttörővasút! Na, az voltám a szép idő! A gyerekek ezrével utaztak rajtam és az általam húzott kocsikon. Azokat a sikításokat, visításokat, nevetéseket soha nem felejtem el, életem legszebb négy éve volt. Aztán 1962-ben koholt vádak alapján félreállítottak.

Állítólag valamelyik elvtársnőnek kiégette a zsarátnokom a nylon harisnyáját. Kiállítási tárgy lettem egy vakvágányon. Először untam, de aztán csak jöttek a gyerekek,és jöttek és jöttek. Csúsztak, másztak, kiabáltak, meséltek, énekeltek rajtam – őrült jó volt az is közel negyven évig.

Aztán egyszer csak csönd lett. Egyedül maradtam. Féltem, a barátaim is eltűntek. Értéktelen, öreg, szomorú ócskavasnak éreztem magam. Már azt hittem itt a vég, pedig még csak most vagyok 120 éves. Mozdonyoknál ez még nem öregkor. Van még itt ebben a városban valaki aki ennyi idős?

Egyszer csak valami újra megváltozott! Emberek jöttek, mentek és nagy dolgokat terveztek. Megsimogattak és ígérték megmentenek, mert e fiatal városhoz én hozzánőttem. Ide tartozom. Én igazi dunaújvárosi lettem!

És láss csodát! Jött egy daru, megemelt, kocsira tettek és most itt vagyok a Tűzoltóságon. De hamarosan megyek a Dunaferr iskolába, és ott megmasszírozzák elrozsdásodott testrészeimet, sőt pénz is lesz még elemcserére is.

Aztán megyek a városba. Ott leszek, olyan lesz, mint régen: a gyerekek zsivaja újra körbe vesz. Már alig várom!

Lejegyezte: Orosz Csaba