Privát történelem (3.) - széljegyzetek a rendszervál(tozta)tás évéhez

Az ok pedig, ami miatt az elhatározásra jutott, nem volt más, minthogy azon a szombaton, február 25-én rendezték Dunaújvárosban az MDF első országos munkásgyűlését. Ma már nem tudom, akkor pedig nem kérdeztem, hogy honnan jutott a tudomásunkra az esemény, hiszen kapcsolatunk nem volt (ha volt is, nem a személyes szinten, és nem kötötték a mezei újságírók orrára) az akkor már nálunk is mozgolódó ellenzéki és/vagy alternatív szervezetekhez. Ennek pedig oka volt, mégpedig az előző évről átnyúlóan, amikor is a Dunaújvárosi Hírlap nem vett részt az MDF helyi szervezetének alakuló ülésén. Pedig az MDF szerint meghívtak, a lapvezetés szerint viszont nem ma már eldönthetetlen a kérdés, de tény, hogy a helyiekkel nem ápolt kapcsolat miatt kellett nekünk Vohlmann György kolléga Wartburgjába ülnünk és elmennünk Lakitelekre Lezsák Sándorhoz

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem. Konkrétan: majd kiugrottam a bőrömből. Addig elé ugyanis a legnagyobb politikus , akivel volt szerencsém interjút készíteni, a megyei KISZ-titkár volt (egyébként nagyon jót beszélgettünk az akkoriban az anyaszervezet szerepét betöltő MSZMP-ről egyre markánsabban leválni akaró, arcot, hangot, mondanivalót kereső politikai szervezet utolsó megyei vezetőjével, talán azért is, mert volt a szándékainkban nem is kevés közös ), meg néhány másod-, harmad vonalbeli pártmunkás. Nem csak azért fogadtam örömmel a megbízást, mert, ahogy első főnököm fogalmazott, egy fiatal (pláne ötödik éve gyakornokoskodó!) újságírónak a villanyoszlopot is a sliccébe kell gombolnia, hanem mert hihetetlenül kíváncsi voltam az addig megismerttől eltérő retorikára, szóhasználatra, stílusra, s még inkább a más, új gondolatokra. És persze volt bennem jó adag kétely is, bár a megbízás nem beszélgetésre, vitára szólt, hanem egy tényközlő, informatív interjúra (mi az az MDF, miért éppen munkásgyűlés és miért itt, stb.) , amitől ekkora rutinnal már nem lehet befürödni, de az nem volt mindegy, hogy fogad-e, s ha igen hogyan az akkori ellenzék ikonja?

No igen, de Lakitelek nem a szomszédban van, az akkor térképek szerint is cirka száz kilométer (a GooogleMap szerint ma 110, és a másfél óra alatt abszolválható), és akkor még nem úgy működött egy ilyen találkozó megszervezése, hogy fogom a telefonkönyvet, kikeresem a számot, felhívom az illetőt és megbeszéljük a találkozót.Ha ma egy húszéves fiatalembernek azt mondom, hogy a nyolcvanas, de még a kilencvenes években is hosszú éveket, olykor egy évtizednél is többet kellett vonalas telefonra várni, valószínűleg megkérdezné, hogy akkor miért nem vettem inkább mobilt, de azt már úgysem hinné el, hogy azt sem tudtuk mi az. (A szerkesztőségben a kilencvenes évek közepén használtuk az első, még bőrönd nagyságú, 450 MHz-es készüléket, amely frekvenciát azóta a polgári mobilkommunikációból ki is iktatták. Én hat évnyitelefonvonalra várakozás után vásároltam meg az első saját, már 900 MHz-es telefonomat, a telefontársaságtól visszakért kaucióból, 1996-ban.) Való igaz, az írógépeket már nem tartották nyilván, de az elképzelhetetlen volt, hogy a szerkesztőségben fénymásoló vagy éppen telefax legyen, astencilező gépekhez pedig különleges engedély kellett, de az ellenzék azért megtalálta ezeket a sokszorosító berendezéseket, amelyeket olykor elkoboztak, a rajtuk dolgozókat pedig meggumibotoztak, vagy éppen lecsuktak. Ma, amikor leül az ember a számítógép elé, s egy perc alatt száz hírügynökség százezer hírét böngészheti, ha van hozzá cérnája, már nehezen emlékezik vissza azokra az időkre, amikor a teletext gépből kitépett MTI híreivel gazdálkodhatott

Ettől a ma már hihetetlennek, anakronisztikusnak, fölfoghatatlannak tűnő,végletesen kontroll alatt tartott, és minden lehető eszközzel akadályozott kommunikációs helyzettől függetlenülmég azon a hétfői napon sikerült megszervezni a lakiteleki találkozót, igaz, csak szerdára. De így legalább volt időm felkészülni Lezsákból, az MDF-ből, ellenzékből, Lakitelekből. Már amennyire azt az általam hozzáférhető források lehetővé tették. Február 22-én tehát beültünk Vohlmann kolléga Wartburgjába és mintegy kétórányi utazás után egyszer csak ott voltunk a Lakiteleki általános iskola ez alkalomra (is) Lezsák tanár úr rendelkezésére bocsátott igazgatói szobájában. Nem mondanám, hogy vendéglátónk ellenséges, vagy gyanakvó lett volna, de azt sem állíthatom, hogy túlságosan barátkozó. Bár azt közölte velünk, hogy tudja, miért vagyunk ott, és miért nem Dunaújvárosban készül az interjú, de azt is pontosan tudta, hogy mit akar mondani, és azt is, hogy ehhez szüksége van a médiumra. (Még nem úgy, mint az első szabad választások után lezajlott első médiaháború idején, 1989-ben azért küzdöttek, hogy bekerüljenek akárhova.) És mivel mondanivalója szinte teljesen egybeesett azzal, amire én/mi, és az elképzelt olvasó kíváncsiak voltunk, olajozottan haladt az interjú. Igyekeztem mindent pontosan lejegyezni, ugyanakkor a beszélgetés irányára, az eltervezett, s közben adódó kérdésekre is figyelni. Nem volt ugyanis diktafonom, az ilyen úriújságírói cuccokat akkoriban csak a menő, nyugati kapcsolattal is bíró kollégák engedhették meg maguknak, a hazai boltokban nem lehetett kapni. (Amikor meg, jó egy év múlva már szinte tobzódtunk az ilyen munkaeszközök választékában, s nem győztünk válogatni a normál és mikrokazettás szerkezetek között, s én is megvásároltam, majd boldogan használtam az elsőt, kisvártatva rá kellett jönnöm, hogy magnóról dolgozni a legmacerásabb a világon. Ha az ember nem tudja jegyzet nélkül is,hogy mit akar írni, akkor a magnó sem lehet a segítségére ) Viszonylag hamar végeztünk, elégedetten, de hullafáradtan álltam fel, s a neheze még ezután jött, meg kellett írnom az interjút. Amely interjú akaratomon kívül, de a fogadtatásból leszűrhetően rendkívül fontos lett a lap ellenzéki megítélését illetően.

Akkor mi, mezei, s főleg vidéki újságírók még nem tudtuk, de a Lezsák Sándor szintű ellenzéki politikusok és az MSZMP fontosabb posztjain lévőkmár tudták, hogy az ország az akkoriban oly sokat emlegetett pluralizmusból rendkívül nagy léptekkel halad a többpártrendszer felé. Persze akkor, 1989 februárjában ezt még (legalábbis az állampártban) irányítottan képzelték el: a majdani demokratikus választáson ugyan részt vesz minden párt, de az eredménytől függetlenül a köztársasági elnököt és a fontos minisztereket (belügy-, hadügy-, külügy-) az állampárt, vagy annak modernizált utódja adná. Ez a szocialista demokrácia azonban még a Nagy Testvérnek sem volt ínyére, legalábbis Alekszander Jakovlev, a Szovjet-Kommunista Párt Központi Bizottsága titkára akit egy korabeli washingtoni elemző szerint előző évi látogatása alkalmával tájékoztattak az MSZMP KB vezetői bizonyosan nem így képzelte a kommunista demokráciát. Le kellett ülni a kerekasztal tárgyalásokhoz, hogy az állampárt rájöjjön: egészen más okokból ugyan, de a demokratikus ellenzék sem így képzeli a jelzők nélküli demokráciát. Sok mindennek kellett még történnie persze, újra kellett temetni Nagy Imrét és mártírtársait, le kellett omlania a vasfüggönynek és a berlini a falnak, ketté kellett szakadnia az állampártnak, fel kellett oszlatni a Varsói Szerződést , mire valóban szabadon választhatott az ország. De akkor ez még mind előttünk volt.

Akkor és ott Lakiteleken mi az MDF első országos gyűlését készítettük elő egy interjúval. Amely interjút már a másnapi lapzártára le kellett adnom, hogy a pénteki számba bekerülhessen (említettem már, hogy kedden és pénteken jelent meg a DH), s azt szombaton meg tudják venni az ország számos pontjáról érkező gyűlésezők. Akkor már elég jól bántam a klaviatúrával akarom mondani: az írógép billentyűzetével, de ennek a beszélgetésnek a mondatait előbb kézzel vetettem papírra, ugyanazzal a tollal. Talán már akkor sejtettem, amit azóta a tudósok állítólag be is bizonyítottak, hogy a toll íróbütykökre gyakorolt nyomása jótékonyan hat az agy gondolatvezerlésére Nem mondom, hogy ez tény, de jó hinni benne. Nem beszélve arról az előnyéről, hogy még egyszer le kell ülni, be kell verni a gépbe, s közben át lehet gondolni, meg lehet fésülni még egyszer a mondatokat. Kivételesen időben elkészültem a nem éppen rövid anyaggal, de volt még egy komoly feladat: megbeszéltük az interjúalannyal, hogy az elkészült szöveget visszaolvasom neki. Mondom, 1989-et írunk, s bár a szerkesztőség minden asztalán volt egy telefon, ezek csak bizonyos hatókörben voltak távbeszélők: az egyik típussal csak a városházán belül lehetett telefonálni, ebből volt több is, volt, amivel a vasműbe,volt amivel a városba lehetett, ezekből már kevesebb, és volt amivel interurbán hívást lehetett kérni. A postán keresztül. Én tehát felhívtam a posta távbeszélő központját, bemondtam hogy erre és erre a számra kérnék távhívást Lakitelek Szikra 5-re (vagy 7 vagy 9, már nem emlékszem). Akkor a postán azt mondták, hogy jegyezték, most tegyem le, majd csörögnek. Kisvártatva csörgött is a telefon, adom a hívót, szólt bele a hang, s valóban a vonal végén Lezsák Sándor, hogy most van nyolc perce, mert éppen szünet van, gyorsítsunk. El is kezdtem neki tempósan olvasni, de nem eléggé, mert még az első kérdés-válaszon sem jutottam túl, amikor megszakadt a vonal Nem volt mit tenni, újra meg kellett hívatni a postán keresztül a számot, s folytatni az olvasást. A hetedik vagy a nyolcadik vonalmegszakítást követő újrakapcsoláskor aztán a túloldalon elfogyott a cérna, Lezsák Sándor csak annyit mondott: Tudja mit? Jó lesz így menjen, ahogy va és ismét megszakadt a vonal.

Egy dolgom volt még, diadalittasan a főszerkesztő asztalára tenni a jóváhagyott interjút, aztán a jól elvégzett munka örömére bevenni a Fapadban egy menüebédet néhány korsó sörrel. De Azt ugyan magam is úgy ítéltem meg, hogy a kézirat kissé hosszú (talán öt gépelt oldal lehetett), de hogy ezt a főszerkesztő a szememre vesse egy általa is olyan fontosnak tartott anyag estében, az kissé elszomorított. Viszont, furcsamód, csöppet sem ragaszkodott hozzá, hogy én húzzam meg, ha rábízom, ő megcsinálja. Azon kívül, hogy mást úgysem tehettem, örömmel rábíztam ezt a nemszeretem munkát, mert bevallom, mire végeztem vele, eléggé bele is untam. Hát, így múlik el a jól végzett munka öröme

Másnap aztán elégedetten állapítottam meg, hogy magam sem húzhattam volna meg a terjengős anyagot jobban: minden benne volt, amit én legalábbis fontosnak tartottam, s kellően feszese is lett, hogy az olvasó ne unja meg. Eltettem belőle egy pluszpéldányt másnapra az interjúalanyomnak.